Amikor 2009-ben Damien Chazelle megrendezte az első egész estés musicaljét, vajon gondolt-e arra, hogy egyszer majd egy jazzdobosról készült pszicho-thrillerrel berobban a köztudatba, majd néhány évvel később Hollywood zenés-táncos korszakát megidézve a legjobb rendezőnek járó Oscart is bezsebeli és mindezek után lehetősége nyílik arra, hogy gyakorlatilag nyomás és megkötések nélkül viheti végig a következő szerelemprojektjét? Mert ha a Guy and Madeline on a Park Bench, a Whiplash, valamint a La La Land után sem nem lenne egyértelmű, Chazelle él-hal a zenéért és a jazzért (saját bevallása szerint, ha nem rendező lenne, akkor jazz zenész), ez a szerelem pedig sugárzik új művének, a The Eddynek minden képkockájából is.

Jóllehet, igen nagy túlzás Chazelle-nek tulajdonítani egy az egyben a Netflix sorozatát úgy, hogy gyakorlatilag 5 producertársával keltette életre a projektet, a 8 epizódból pedig összesen csupán 2 epizódot rendezett a francia-amerikai származású direktor. Mégis, korábbi életpályáját ismerve, és a The Eddyt látva, lehetetlen nem észrevenni azt a fajta markáns kéznyomot, amit Chazelle hagyott az anyagon.

A párizsi underground jazz színtérben játszódó széria ugyanis ugyanúgy egy megszállott és meglehetősen önkényes művészről szól, mint ahogy ezt a karakter megfigyelhettük a korábban fent már említett filmek esetében is, de ha továbblépünk a tematikai összecsengésen, még Chazelle legutóbbi mozijában, a holdraszállás történetét feldolgozó Az első emberben (First Man) is tetten érhető ez az archetípus a Neil Armstrongot alakító Ryan Goslingnak köszönhetően, aki megannyi áldozathozatal és tragédia útján érhette csak el azt, amit.

A főszereplőnk ezúttal André Holland, aki Eliott Udo, egy legendás egykori zenész bőrébe bújva egyengeti kis jazz zenekara és egyben saját klubja pályáját a számos lemondással járó haknik forgatagában. Ráadásul, miközben a létfentartás is folyamatosan nagyobb kihívások elé állítja a főhőseinket, a helyzetet tetézi az is, hogy a hely társtulajdonosa, Farid (Tahar Rahim) egyre mélyebbre süllyedt a párizsi alvilág bűnös köreiben és tartozásaival nem csak a maga és családja, de a klub életét is veszélybe sodorja. Ennek köszönhetően Eliott szüntelen kényszerhelyzetekbe szorul, és amikor a leginkább összecsapnak a hullámok a feje fölött, akkor is muszáj megtalálnia a megoldást a személyes problémáira, a klub nehézkes helyzetére és zűrös tinédzser lánya életére egyaránt.

Amellett, hogy a cselekmény lényegében állandó problémahalmozással dolgozik - és néha már-már feleslegesen is pakol bizonyos gondokat a szereplőink vállára -, elég élesen elválasztódik a zenén belüli és a zenén kívüli világ. Ugyan naív ábránd lenne azt gondolni, hogy a dallamok euforiájában feloldódva teljesen megfeledkezünk a sötét valóságról, de a zenélésnek és magának az alkotás örömének mégis megmarad az a narratív funkciója, ami ha csak ideig-óráig is, de felszabadít minket a mindennapok mizériája alól, és hiába Eliottnál érnek össze a bonyadalmak, az epizódonként külön karakterekre fókuszáló felépítés miatt annak is szemtanúi lehetünk, hogy mindenkinek megvan a maga nyűge.

Sőt, épp ezek a sokszor felszín alatt megbújó, személyes mikro-frusztrációs kitörések adják meg a sorozatnak a rendkívül zaklatott, káoszos, sűrűn kilátástalanság érzetet is keltő atmoszférát. Nevezhetnénk kisebb lustaságnak is írói részről, hogy végeredményben valamennyi karakter sztorija egy olyan ívet ír le, amiből azt szűrhetjük le, hogy képtelenek túllátni saját világukon és problémáikon - hiába érkezik mindenki más háttérrel -, de inkább egyfajta koncepciónak tűnik mégis, hogy a banda némileg homogén (destruktív) jellemekből álljon össze - mindenki képes összeveszni bárkivel, látszólag jelentéktelen apróságokon is, a kommunikáció pedig mindannyiszor esetleges a szereplők között, akik hiába faggatják sokszor egymást, mindenki leginkább a kérdésekre csak egy újabb kérdésekkel válaszol, az igazi jelentés pedig rendre elveszik a heves szópárbajokban. Ennek köszönhetően pedig már törvényszerűvé is válik, hogy mindig egy kisebb-nagyobb tragédia vagy pánikhelyzet kell ahhoz, hogy egyről a kettőre és aztán kettőről háromra jussunk.

Nem újkeletű találmány, hogy művészek nem tudják hétköznapi módon kifejezni magukat, így a The Eddyben is egy visszatérő elem, hogy maga az előadótt mű válik azzá kommunikációs csatornává, amellyel a szereplők a legjobban tudják definiálni magukat és álláspontjukat. Kiváltképp igaz ez Eliott karakterére, aki a történet kezdetén elveszve, már-már egy totálisan felesleges figuraként maga sem tudja, hogy mit miért csinál és azt sem képes szavakba önteni, hogy miért is kell neki vezetnie ezt a klubot... egyszerűen csak kell. Ironikus is a későbbiekben amikor azt ecseteli a lányának, hogy 16 évesen természetes, hogy még nem tudja megfejteni a saját személyiségét.

Eliott viszont még a 40-es éveiben járva sem tudja pontosan, hogy mi is az a tátongó üresség a lelkében, ami miatt időről időre teljesen elszigeteltté válik a többiektől, ám több zsákutcának tűnő történetfoszlány után a finálében kiválóan érnek össze ezek a tematikai felhangok, és egy olyan katarktikus - természetesen zenei előadásba foglalt - jelenetsor elevenedik meg előttünk, amelyben pontosan megértjük a karakter minden korábbi félmondatban elejtett fájdalmát és az alkotástól, mint aktív kreatív munkától való elfordulását, ami a tehetetlenségének és érzéketlenségének is a fő okozója. Mindezen rétegeket André Holland hol sztoikus, hol mániákus játéka kiválóan közvetíti a néző felé, hiszen Eliott egyszerre tud egy karizmatikus vezér és egy törékeny, megalkuvó kisember is lenni.

Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy a kultúrától és a zenétől átitotatt momentumok a sorozat legerősebbjei, ám akármennyire is próbálnánk megfeledkezni a cselekményben kibontakozó krimi-thriller vonulatról, nem tehetjük meg, ugyanis ez az az aspektus, ahol a leginkább gyengélkedik a The Eddy és amit kevésbé sikerült megfelelően implementálni Chazelle-nek, illetve társainak. Hiába derül ki még a legvéreskezűbb gengszterről is, hogy hatalmas jazz és Eliott Udo rajongó, valahogy sosem találta meg a helyét organikus ez a szál a látottakban. Még ha a tökéletlen bűnügy jól is passzol a szereplők csapongásához, szertelenségéhez, nagyon sok ponton kívánjuk azt, hogy bárcsak kevesebbet akarnának markolni a készítők.

A legfőbb gond ugyanis az, hogy az esetlegesen szerkesztett bűnügyi sztori nem egyszer telepszik rá károsan a széria legfőbb erősségére. Óhatatlan, hogy a The Eddy kapcsán eszünkbe jusson David Simon new orleans-i jazz szenészekről készített sorozata, a Treme, melyben kiválóan megfér egymás mellett a zene, valamint a térségből fakadó társdalmi problémák, bűnök felgöngyölítése, sőt, itt remekül támogatja oda-vissza az egyik a másikat, miközben éppen az derül ki, hogy a lousianai városban nincs olyan szociális téma, amit ne járna át és amire ne lenne hatással a környék kultúrája.

Ugyanakkor Párizsban manapság már kevésbé látszódnak szabad szemmel ezek a gyökerek, és emiatt lehet olyan érzésünk is, hogy pusztán amiatt kerültek a képbe zsánerműfajos elemek, mert a készítők attól tartottak, hogy önmagában egy jazz társulat  lassú tempóban csordogáló drámája nem lesz túl érdekes sokak számára. A koncepcióval azonban ott lőttek mellé és estek két szék közé, hogy ebben a formában továbbra is csak azok fognak kitartani a The Eddy mellett, akik alapvetően is fogékonyak a zenés filmekre/sorozatokra, de így ők sem lesznek minden bizonnyal maradéktalanul elégedettek. Persze, így is rengeteg olyan varázslatos pillanattal ajándékoz meg minket a sorozat, melyeknek bűvöletében könnyű megfeledkezni a negatívumokról és az utolsó akkordok között mintha minket is arra kérnének az alkotók, néha toljuk a háttérbe a megoldhatatlan problémákat, és koncentráljuk a jó dolgokra az életben.