Több ezer kilométerről mindig nehéz megítélni egy másik kultúra helyzetét és problémáit, már csak azért is, mert teljesen természetes, hogy más népek nem ugyanabból a kollektív tudatból merítenek, mint amivel mi rendelkezünk, ezek megértése nélkül pedig hajlamosak vagyunk felületes értékítélet hozni valamiről, aminek kevésbé ismerjük a mélyebb gyökereit. Ugyanakkor vannak olyan globális állapotok, melyekkel nem nehéz szolidaritást vállalni akkor sem, ha nem a saját bőrünkön vagy saját környezetünkben érezzük a szóban forgó dolog súlyát, így azt sem nehéz megérteni, hogy milyen események motiválták abban Levin Akin rendezőt, hogy grúz táncosok megpróbáltatásain keresztül értekezzen egy egész térség problémás hozzáállásáról a LMBTQ közösség felé.

Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy pontosan tudjuk, milyen homofób megnyilatkozások hangzanak el olyan alkalamakkor, amikor a többségi társadalom számára is láthatóvá válnak ezek a csoportok és valahol - sajnos - az sem meglepő, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel a gondokkal. Grúziában 2013-ban próbálták megrendezni az ország első Pride felvonulását, amikor egy maroknyi társaságra támadt rá a riportok alapján több, mint 20 ezer ember, élükön az ortodox egyház vezetőivel. A tettlegességig fajuló brutális incidensek buzdították arra Akint, hogy néhány évvel később ellátogasson ide, és az érintettekkel kapcsolatba lépve hozza közelebb saját maga és mások számára is, hogy milyen konstans elnyomásban és félelemben élni.

A látogatás következtében megszülető And Then We Danced című filmnek még a tavalyi cannes-i filmfesztiválon tartották a világpremierjét, ahonnan hiába távozhattak a készítők megannyi dicsérettel a mű kapcsán, a keleti-európai országban mégis újra fellángoltak az indulatok és heves tüntetés sorozatok kezdődtek meg a mozi ellen. Igaz, ez valahol várható volt, hiszem már a forgatást is számos viszontagság zavarta meg - a szereplők kezdetben féltek részt venni a műben, míg a patinás Sukhishvili Grúz Nemzeti Balett Intézmény nemes egyszerűséggel azért határolódott el a produkciótól, mert "Grúziában nem létezik homoszexualitás." Ennek nyomán pedig bárhonnan próbált segítséget kérni a készítőgárda, süket fülekre talált csupán, és akkor még arról nem beszéltünk arról, hogy a csapathoz konkrét halálos fenyegetések is érkeztek, melyek miatt személyi testőröket is kénytelenek voltak felfogadni.

Az események következtében nevezhető igazi bravúrnak a maga nemében a film, hiszen a végterméken szinte meg sem látszik, hogy a stábnak mennyi nehézséggel kellett megküzdenie. Sőt, mintha erre tudatosan rá is játszanának a készítők, akik szándékosan nem tárják a szemünk elé sokáig explicit, de igazából implicit módon sem azt, hogy mi a bonyodalmak fő mozgatórugója. Cserébe kényelmes tempóban időzünk el azon, hogy a főszereplő Merabban (Levan Gelbakhiani) milyen lelki és érzelmi folyamatok játszódnak le akkor, amikor a helyi tánccsoportba megérkezik a rejtélyes, ám végtelenül karizmatikus új póttag, Irakli (Bachi Valishvili) személyében.

Ha nem tudnánk, hogy a cselekmény színhelye Grúzia, akkor kezdetben gyakorlatilag csak alig néhány nemzeti motívumból vennénk észre, hogy mondjuk nem egy átlagos nyugati tinédzser mindennapjait követhetjük végig, akinek azzal az univerzális helyzettel kell szembenéznie, hogy minél többet tapasztal, annál többet formálódik a személyisége és identitását egyre több hatás befolyásolja. A profi táncosnak készülő Merabot a film elején küszködni látjuk a művészetével - hiába tudja pontosan a koreográfiát, tanárja is kiszúrja, hogy hiányzik valami a fiú előadásából: a maszkulinitás és a határozott kiállás. Jelentsen ez bármit is a grúz néplélek szerint...

Mindezek ellenére Merab valóban egy kissé ingatag karakter, ami abban nyilvánul meg, hogy rendre hagyja, hogy a delikvens bátyja, David elnyomja őt, míg a párkapcsolatában sem tud egyről a kettőre lépni, valódi érzéseit pedig bárki felé nehezen tudja csak kommunikálni. És itt érdemes visszakötni arra, hogy az egyéni szabadságot miképp tudják elnyomni az uralkodó szociális normák, mert hiába vetődnek fel a főhősünkben is ugyanazok a kérdések, mint bárkiben a világ egy tetszőleges pontján, az impulzusok feldolgozása és az azokra adott válaszreakciók kultúránként is szögesen eltérhetnek egymástól. Merthogy a kezdeti rivalizálás után Merab és Irakli hamar elsimítják a nézeteltéréseket és megtanulnak először barátként segíteni a másikon, majd ahogy az érzelmek egyre inkább előtörnek a normák és a társadalmi tabuk lelakatolt falai mögül, úgy fejlődik kettejük zsigeri vonzalma őszinte szerelemmé.

Annak köszönhetően, hogy Levin Akin sokszor észrevétlenül, apró félmondatokkal és momentumokkal építi fel a szereplők köré tornyosuló gátakat, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a grúz közösség hozzáállása a homoszexualitáshoz sokkal kevésbé megengedőbb, mint amiben adott esetben mi szocializálódtunk és kellemesen eltengődünk abban a félig-meddig álomvilágban, amiben Merab és Irakli érzik magukat. Egyik laza este nyúlik a másikba, mint ahogy egymást érik a vibráló jelenetek is a két fiú között, így nem igazán vesszük észre, hogy a háttérben végig egy láthatatlan rém lebeg. A szereplők még akkor is rettegnek, ha Zazáról kell beszélniük, egy olyan karakterről, akit bár soha nem látunk, de a vele kapcsolatos anekdotákból kikövetkeztethetjük, hogy a mássága miatt hurcolták el a városból és a vele történteket azóta is homály fedi.

Zaza óva intő példája kiválóan szemlélteti azt az érzést, amit a grúz kultúra táplál a homoszexualitás felé, hiszen nemcsak, hogy megvetik az érintett egyéneket. de már ennek a gondolatát is a kezdettől fogva irtják ki, tudomást sem véve arról, hogy ez nem egy olyan dolog, ami fejben dől el. A grúz társadalomnak Zaza nem létezik. Ha volt is, már régen megsemmisítették ezt "szégyenfoltot" és maximum csak ködös emlékeink lehetnek ilyesfajta "devianciáról." Mindeközben pedig végignézzük ahogy a kiüresedett tradíciók maguk alá temetik az egyént és a tisztaság látszata hogyan pecsételi meg egy életre a (prognosztizálható) boldogtalanságot.

Az And Then We Danced talán legfontosabb jelenete egy lakodalom keretében szerveződik meg, amikor is  a cselekmény egy éles kontrasztot húz Merab és David között - amíg előbbinek semmilyen bűne nincs az életben, de szerelme nem teljesedhet be, addig az utóbbi a gazember múltjával is eljut a megváltással felérő befogadásig, ugyanis kényszerítetten hozzá adnak egy lányt, akit teherbe ejtett. Itt érhető tetten a leginkább az, hogy mit jelent egy mélyen homofób közegben kirekesztettnek lenni, ahol ha vállalod az érzéseidet, a világod egy pillanat alatt összeomlik, az elfojtás útjára lépve pedig csak magadat kínzod. Még ha nem is kerül kimondásra, tökéletesen világossá válik, hogy Merab forrongó frusztrációja honnan ered, de miért fél ezeket a környezete tudatára adni.

Ugyanakkor épp emiatt olyan fontos, hogy ez a film elkészülhetett, hiszen a nyilvánvaló inspiráció mellett egy olyan dolgot ad az elnyomottak kezébe, amelynek felhasználásával talán nekik is több eszközük lesz saját harcaik megvívására. Csakúgy, mint ahogy Merab gúnyosan és immár határozottan kerekedik felül a táncával a rigorózus tabukon és a homofóbián egyaránt.