Az űrutazás és az űrhajósok mindig is szerves részei voltak a mozgóképkultúrának, hiszen ezeket a tematikákat jóformán a filmkészítés minden évtizedében feldolgozták ilyen-olyan módon, egészen Georges Mélièsig visszamenően. Később azonban már nem csak a tudományos-fantasztikus jellege maradt meg ezeknek az alkotásoknak - láttunk már ebben a közegben játszódó számos melodrámát, akciófilmet, horrort, de legalább ennyire közkedvelt a filozofista dráma műfaja is. Ha mindenképpen be akarjuk kategorizálni Claire Denis legújabb munkáját, akkor leginkább ez utóbbi csoportba rakhatjuk a High Life-ot... mármint rakhatnánk, ha valóban lenne mögötte filozófia vagy valami olyan szövet, ami összetartaná a képsorokat, ám sajnos a mozi legalább olyannyira megfoghatatlan tematikailag is, mint amennyire kevesed ad a felszínen.

A High Life cselekménye lényegében nagyon egyszerűnek tűnik: adott egy Monte nevű űrhajós (Robert Pattinson), aki valahol a világűr mélyében tengődik magányosan, kilátástalanul csecsemő korú lányával. Ebből akár már következtethetnénk is film stílusára, csakhogy egy ponton visszaugrunk azokba az időkbe, amikor az űrhajó még teljes létszámmal üzemelt. Ekkor derül ki, hogy valójában nem is profi űrhajosok alkotják a legénységet, hanem olyan rabok, akik vállalták, hogy a letöltendő idejüket az űrben, fekete lyukak után kutatva töltik, ám a sikertelenség, az eltérő motivációk és a magatartásbeli problémák hamar áthúzzák az előzetes számításokat.

Noha a koncepció elég egyedi és ütős ahhoz, hogy egy olyan pokoli káoszba fulladó, határokat bátran átlépő mozi szülessen, mint amilyen éppen idén az Eksztázis volt, de a High Life sem mondanivalójában, sem pedig eszközeiben nem tud a nyomába érni egy ilyen igazán erős élménynek. A problémák már ott kezdődnek, hogy igazából semmilyen ritmusa sincs a filmnek: bedob minket egy bizonyos szituációba, amit bármilyen nevű ív nélkül szakít meg és kezd el mással foglalkozni, hogy aztán a később rendszer nélkül ugráljon az idővonal bizonyos pontjain. Ez a formátum nemcsak, hogy semmit nem ad hozzá a történetmeséléshez, de még a nézőt is maga ellen fordítja a sokszor értelmetlen, idegesítő megoldásaival.

Claire Denis, a 73 éves francia rendezőnő korábban sem a bevett húzásoknak volt a híve, és most, életében először, a tengerentúlra átnyergelve sem volt hajlandó kompromisszumokat kötni az elképzeléseivel kapcsolatban, csak a filmet látva joggal vetődhet fel bennünk a kérdés, miszerint 'mi is volt itt pontosan az elképzelés?' Ugyan Denis érintőlegesen tényleg foglalkozik olyan kérdésekkel, hogy egy ilyen, halálra ítélt szituáció milyen kaotikus lehet a valóságban, de valójában ezekbe a témákba sosem hajlandó mélyen belemenni. Ehelyett viszont hosszú-hosszú jelenetek telnek el azzal, hogy a hajó medikusa/tudósa (Juliett Binoche) milyen magánakciókat visz véghez a rabokon. Ezek a sokszor immorális, erőszakos, vagy szexuális képsorok elsőre még hordoznak némi izgalmat magukban, de már rövid távon is fárasztóvá, hosszú távon pedig egyenesen frusztrálóvá válnak, köszönhetően annak, hogy a látottakat csak alig-alig motiválja valami.

Várjuk-várjuk ugyan, hogy megtörténjen egy olyan áttörés, aminek fényében értelmezhetővé válik a cselekmény, de sajnos minél több idő telik el, a High Life annál jobban szétesik, és ez azért van, mert a narratíva nem folyamatokban gondolkodik. Egyértelmű, hogy Denis számára nem az akció sikeressége/sikertelensége, hanem az akció személyre mért hatása a fontos, ám túl kevés karakterizációt kapunk ahhoz, hogy kerek íveket írjon le a forgatókönyv. Így adott esetben hiába tartalmaz önmagukban jó pillanatokat a mozi, ezek nem segítenek bennünket abban, hogy például lássuk, hogy az a Monte, aki egy kutya miatt alkalmazott erőszakot (akinek ennyit jelentett egy állat élete is) hogyan jut el arra a pontra, amikor már érzelem nélkül hagy meghalni jóformán állatot-embert egyaránt.

Habár megerőszakolhatjuk annyira a látottakat, hogy valamiféle alap értelmet verjünk beléjük - mint például az, hogy semmi más nem vár ránk, csak egy tátongó fekete lyuk az életünkben - de ha valóban ennyire egyszerű megfejtése van a High Life-nak, akkor azt már első lépésben kár volt elkészíteni. A színészek próbálnak kezdeni valamit a kapott anyaggal, de nekik sem sikerül megmenteni a produkciót, ami mintha tudatosan merítené ki azt a felületes, pejoratív 'művészfilm' fogalmat, amit a hagyományosabb mozi kedvelői szeretnek használni a számukra nehezebben befogadható darabokkal szemben: vontatott, pszeudo-intelligens és csak azért, mert különlegesnek hiszi magát, nem az.

Számos olyan mozi van, melynek kedvéért megéri lebontani ezeket az előítéleteket. Melyekbe megéri az átlagosnál több energiát fektetni és adott esetben több időt agyalni a megfejtéseken, de a High Life végső soron sajnos közel sem egy ilyen film.