Néhány évvel ezelőtt Alex Garland üstökösként robbant be az Ex Machina című debütáló filmjével és rögtön az egyik, ha nem a legizgalmasabb fiatal rendezőként kezdett rá gondolni filmrajongók népes tábora. Azonban sok új filmessel ellentétben Garland nem változtatja műről műre radikálisan a stílusát és abban a témában alkot azóta is, ami a leginkább őt érdekli és amihez minden bizonnyal a legjobban is ért. Így nem meglepő, hogy az életre kelő robotok és a személyiségünket lemásoló lények után ismét a keményvonalas sci-fi műfajában merülhetünk el, ezúttal egy 8 epizódos mini-sorozat formájába csomagolva.

Garland a sci-fire nem csupán egy izgalmas és szórakoztató zsánerként tekint, hanem egy olyan művészeti ágként is, ami lehetőséget ad neki aktuális társadalmi, filozófiai és morális problémák kibontására. Nincs ez másképp a Devs esetében sem, ami a felszínen egy személyes drámának indul, melyben egy technológiai cég fiatal fejlesztője, Lily Chan (Sonoya Mizuno) kezd veszélyes nyomozásba rejtélyesen eltűnt barátja után, ám minél több lepel hullik le a fő rejtélyről, úgy bontakozik ki egy izgalmasabb koncepció a szabad akarat, valamint a determinisztikus világkép szembeállításával.

A cselekmény záros időn belül szét is bomlik két különálló szálra - egyfelől Lily Chan vérfagyasztó thrillerbe illő útját követhetjük, másfelől viszont megismerkedünk az Amaya technológia cég fejének, Forestnek (Nick Offerman) drámájával is, aki egy rejtélyes, de annál ambíciózusabb és meghökkentőbb projektet vezet alig néhány fős fejlesztői és biztonsági csapatával. Ezen a ponton pedig már ki is ütközik a sorozat legnagyobb gyengesége, hiszen amíg az utóbbi történet izgalmas, fordulatos és audio-vizuális szempontból lenyűgöző, addig az előbbi kivitelezése inkább tűnik egy tisztes iparos munkának.

Még ha Lily szálát jól is építik, illetve vezetik végig a készítők, egyszerűen nehéz túllépni azon, hogy mennyire kiszámítható és végső soron feleslegessé válnak a látottak. Részben azért, mert epizódokon keresztül a főszereplőnk olyan eseményekre derít fényt, amivel mi nézők már tisztában vagyunk vagy indirekt utalást kaptunk rá, részben pedig azért, mert a nagy ráeszmélés után is leginkább csak arra használja őt a forgatókönyv, hogy legyen valaki, akinek újra és újra el lehet magyarázni az expozíciót. Emiatt kicsit úgy is érződik, mintha csak azért lenne szükség erre a szálra, hogy Garland műve ne filmként, hanem egy high-concept szériaként készülhessen el, ezáltal pedig a Devs is belesimul abba a bosszantó sorozatos trendbe, amikor egyes történeseket nem a végcél motivál, hanem a berendelt epizód darabszám, és így kelletlenül hosszúra nyúlik benne az is, ami egyébként jobban működne koncentráltabb formában.

Mindez nem meglepő, ha tudatában vagyunk annak a ténynek, hogy a Devs eredetileg tényleg filmnek készült volna, de Garland és csapata belefáradt a folyamatos stúdió megkötésekbe és ekkor fordult inkább a TV felé, ugyanis az FX hajlandó volt szabadabb kezet adni az alkotóknak.

Ugyanakkor ennek ellenére is jogos a kérdés: miért is éri meg nézni a Devs-t? Válaszként pedig azt adhatjuk rá, hogy leginkább azért, mert Forest szálával Garland egyenesen sziporkázik. Nem csak a remek ütemben adagolt információk miatt leszünk egyre kíváncsibbak rejtélyes főhősünk múltjára és tetteinek mozgatórugóira, de mindezt olyan körítéssel kapjuk, amibe lehetetlen nem belebolondulni. Rob Hardy operatőr kamerája végtelen kifinomultsággal pásztázza az élettelen modern környezetet, melyben sokszor épp az üresség és a kínzóan egyszerű, letisztult terek közvetíti felénk azt a nyugtalanító érzést, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Minderre pedig csak még egy lapáttal rátesz a sorozat meglepően változatos, de minden hangjegyében idegőrlő, nonkomform hatást kiváltó zenéje, ami akár közvetlenül is megszakíthat egy kellemesen andalgó dalra lezajló kis montázst.

De mindez nem érne túl sokat, ha a bemutatott filózifiai problémát nem dolgoznák ki ilyen remekül a készítők, hiszen egyáltalán nem arról van szó, hogy a kvantumfizika és technológiai parát illető sablonokat porolják le Garlandék, mint ahogy azt mondjuk újabban egy-egy Black Mirror epizód teszi, hanem ezekbe a toposzokba ágyaznak be különböző elméleteket azzal kapcsolatban, hogy hogyan is működik körülöttünk a világ. Így a szabad akarat (minden egyén saját döntései alapján éli az életét) és az előre determinált világkép (minden ok-okozati viszonyok kapcsolata, ami alapján minden esemény visszafejthető és megjósolható) közötti megférhetetlen ellentmondást nagyszerűen mutatja be karakterein keresztül.

Mindez pedig egy olyan jelenetben tetőzik, amiben csupán két szereplő szóban ütköztet érveket és ellenérveket egy asztalnál ülve, mégis olyan feszültség lakozik a képkockákban, amit óhatatlanul is fel kell oldani egy kis frizbizéssel. A tét pedig nem is az, hogy kinek van igaza, hanem hogy ki tudja jobban megértetni a saját tragédiájából fakadó tetteit a másikkal, ha ezek a tettek éppen keresztezik egymást.

Emiatt is vicces, hogy számos ponton mennyire kiszámítható csavarokkal dolgozik a sorozat, melynek esetében tényleg nem lehet elvetni azt sem, hogy mindezt szándékosan teszi és ezzel is azt azt álláspontot akarná igazolni, hogy egy determinisztikus burokban élünk, amiben csak a szabad akarat látszatát erőltetjük magunkra. Többé kevésbé hasonló kettősség érződik a Devs-zel kapcsolatban is. Noha nem váltja meg gondolataival a világot, tud annyira érdekesen értekezni ezekről a dilemmákról, hogy lekösse a nézőjét. Noha minden izgalmas, ami a fejlesztőközpontban történik, azon kívül igen ötlettelen a cselekmény. Noha szabad akaratból dönthetnénk úgy, hogy feladjuk, mindig talál olyan impressziókat és mozzanatokat, amivel a székünkbe szögez minket és aligha tudunk leállni vele. Így pedig a mérleg billegő nyelve inkább mégiscsak a pozitívumok felé fog mutatni.