Gaspar Noé az a rendező, aki a sokkolásnál csak a szabályok áthágását szereti jobban és ezt már számtalanszor be is bizonyította. Az argentin-francia filmes a több, mint 30 éves pályafutása alatt már készített visszafelé játszódó mozit egy erőszakolás történetéről, mozaikusan építkező POV haláltusát, vagy adott esetében akár 3D-s (szoft-)pornót is. Noé hol több, hol kevesebb sikerrel tudta véghez vinni a formabontó, gyakran botrányt kiváltó koncepcióit, de legújabb alkotásával sikerült Cannes-t is megnyernie magának, ahonnan az Extázis (Climax) egy Art Cinema Awarddal és számos dicsérő szóval távozott.

Egy vérbeli auteur ritkán hazudtolja meg magát, így semmi meglepő nincs abban, hogy Noé ismét egy extravagáns teóriát vitt vászonra, melyben ezúttal egy táncfilm és egy pszicho-thriller elemei keverednek, Sofia Boutella színésznő kívételével egy abszolút amatőr társasággal.

A cselekmény nagyjából összefoglalható annyiban, hogy egy francia tánc-csoport próbája tragikus fordulatokat vesz, amikor kiderül, hogy valaki LSD-t csempészett a sangriájukba, de természetesen ezúttal sem magán a sztorin van a fő hangsúly Noé filmjében, melyen abszolút érződnek a bevett, formabontó rendezői kézjegyek - megvariált idősík, grandiózis vágatlan jelenetek, éles fény-játékok, explicit ábrázolásmód.

Jóllehet, Noé nem egy alkotásában süti el ugyanazokat a megoldásait, hiszen elég csak a Lépj az ürességbe (Enter The Void) című művére gondolni, amelyre hasonlóképp igazak a fent említett jellemzők, de egy fokkal talán az Extázis esetében még lecsiszoltabb, még hatásosabb, még tisztább az összkép. Magyarul, a forma még jobban találkozik a koncepcióval, ami abban nyilvánul meg, hogy még inkább a bőrünkön érezzük a szereplők által átélt eseményt, vagyis azt a földi poklot, amin ők is keresztülmennek az LSD tripjük közben, mialatt a kamera szokás szerint nem kímél senkit sem a gyerekektől kezdve a terhes nőkön át.

Persze, ez is egy olyan aspektusa az Extázisnak, ami igazán csak a moziban nézve teljesedhet ki, ahol az ember nem tud menekülni a fenyegető képsorok és atmoszféra elől. Ami talán még nem is sokkolna minket annyira, ha a film első felében nem bódítana el minket Noé, ugyanis a lehető legegyszerűbb eszközökkel történik az alapszituáció és a szereplők felskiccelése, akik vagy a kamerába beszélnek interjúhelyzetben, vagy éppen egymással társalognak a próba üres perceiben.

Már-már unalmas is lenne mindez, ha ezeket az expozíciós jeleneteket nem szakítaná meg egy teljesen lehengerlő, vágatlan táncjelenet rögtön a beveztőben, ami nemcsak Noé egyik legnagyobb teljesítménye rendezőként, de az utókornak is bátran lehet mutogatni, hogy zenés/táncos snittet így kell felvenni. Kis túlzással mi is legszívesebben felpattantunk volna a mozifotelből és magunkról megfeledkezve szálltunk volna be a buliba. Épp ezért visel meg minket annyira a film közbeni tónusváltás, amikor már nem azt várjuk áhitattal, hogy ki a soron következő a táncparketten, hanem azon borzongunk, hogy éppen melyik irányból érkezik a horrorisztikus fenyegetés.

Sőt, ha a képi terror nem lenne elég, Noé folyamatosan bombázza a fülünket is különböző minimalista, repetitív elektronikus zenével és olyan előadóknak a szerzeményeivel találkozhatunk, mint Cerrone, az Aphex Twin, a Daft Punkból ismert Thomas Bangalter vagy a Dopplereffekt, melyek az idegeinkre célozva árasztják magukból a paranoia érzetét, rendkívül nagy siker rátával.

Összességében éppen a fentiek miatt nehéz az Extázisra egy klasszikus filmként gondolni, hiszen a megszokott keretekből kilépve nem csak szellemi, de egyfajta fizikai élménnyel is gazdagodunk. Amennyire izgalmas elemezgetni a film különböző technikai megoldásait, annyira meg is visel bennünket a látottak a szó-szoros átélése, így annyi inger ér minket a mindössze másfél órás játékidő alatt, hogy akarva-akaratlanul is muszáj néha lehunynunk a szemünket a pillanatnyi nyugalom érdekében. Hogy kit mennyire tud megfogni egy ilyen koncepció és mennyire akar ennek a részese lenni, azt mindenkinek magának kell eldöntenie.