Ritkán jut el hazai mozikba ázsiai film, olyan ázsiai film pedig pláne, ami a nemzetközi piacon is inkább kisebb névnek számít. A Manta Ray Phuttiphong Aroonpheng első rendezése, amit bár nagyobb fesztiválokon is vetítettek korábban, igazán érvényesülni csak a kisebb rendezvényeken tudott, így nem meglepő tehát, hogy itthon is csak fű alatt került forgalmazásba és már a premier után nem sokkal is csak elvétve lehet találkozni vele, holott már csak a gyönyörű látvány- és az intenzív hangulatvilág miatt is egy érdekes, különleges, ám távolról sem tökéletes darabról van szó.

A Manta Ray már rögtön az első percben egy kis nehézséggel indít, hiszen amikor a vásznon csak annyi jelenik meg kezdésként, hogy “A rohingyáknak”, azzal az egyszerű hétköznapi befogadó nem sok mindent tud kezdeni, pedig igenis fontos kontextust ad a látottakhoz. A rohingyák egy olyan kis myanmari népcsoport, amelynek most már évek óta menekülnie kell a népírtás elől és ez a megoldatlan probléma számos konfliktust eredményez napjainkban is a távol-keleten, aminek egyenes ágú következményei a különbféle katasztrófák és a tömeges halálesetek. Ilyen körülmények között, az erdőben talál rá egy partmenti halász egy sárban heverő, félig holt rohingya férfire, akit befogad szerény kis házába, hogy otthon ápolva támogassa őt vissza az életbe.

Ettől a ponttól kezdve egy feltétel nélküli, őszintének látszó barátság alakul ki a két férfi között, melyben nagy szerepe van a főszereplőink egyéni diszfunkcióinak is. A rohingya menekült például mintha az egész film során poszt-traumás stresszben szenvedne, és csupán némán, szó nélkül tengődik az életben, míg a névtelen halászt a magány kínozza annak köszönhetően, hogy felesége elhagyta őt. A két megtiport lélek így, ha olykor csak passzívan is, de egymást segítve élik csendes mindennapjaikat, míg nem a befogadó halász egyszer csak rejtélyes módon el nem tűnik munkája közben és a jobb híjján Thongchai névre keresztelt menekült át nem veszi a helyét.

A főszereplő párosunkról csak alig-alig árul el valamint Aroonpheng, így aktuális állapotukra csak szimplán a taglejtéseikből és testbeszédjükből tudunk következtetni, de abszolút koncepciózusan viszi ezt végig a rendező, valamint egy jól működő szimbólum-rendszert is épít fel - elég csak a címben szereplő rájára és egy halászra gondolni. A szavaitól megfosztott rohingya menekült figurája erős utalás saját népcsoportjának elnyomására, és kiszolgáltatottsága a többségi társadalom felé. De hogy milyen ez a többségi társadalom, arra a film a halász karakterét használja fel, hiszen ahogy az lenni szokott, az integrációs folyamat sikeressége ezúttal is inkább a befogadókon múlik.

A páros történetén keresztül azonban nem egy fantáziavilág elevenedik meg előttünk, hanem a kőkemény valóság, miszerint csak addig vagyunk kedvesek egy ismeretlennel, amíg az a kapcsolat a mi javunkat és céljainkat is szolgálja. Még akkor is, ha a mozi nem kezd el prédikálni nagy morális dolgokról és nem is fest le senkit sem feketén vagy fehéren. Aroonpheng a dolgok elfajulásához mindkét félt felelőssé teszi: vagy azért, mert úgy cselekedett, ahogy, vagy épp azért, mert nem tett semmit a helyzet ellen. Ugyanakkor vannak következmények, amelyek már máshogy érintenek két teljesen más társadalmi státuszú személyt, és valakinek még jutnak pozitív végkifejletek, ellenben azzal, akinek a fájdalom és a menekülés marad már csak az életben.

Amennyire jól felépített és érdekes karakteríveket vázol fel a rendező, valamint bont ki bizonyos érzelmeket, egyes helyeken annyira nehézkesen találja a kapcsolódási pontokat. Bár a hangulatvilág végig egységes marad, a Manta Ray meghúz egy olyan tonális váltást, ami az addig látottak ellen dolgozik. Ahelyett, hogy megelégedne a fő mondanivalójával, és a két szereplője által egy egész térség problémáiról beszélne, a film új célokat tűz ki egy rejtély és egy valahol szürrealista szál behozásával, viszont ekkor már kevésbé sikerül berúgni a helyzeteket.

A korábban egyértelmű szimbólumokként használt elemek felrúgása és értelmetlenségig / unalomig bonyolítása nem csak a ritmusnak nem tesz jót, de a nézőt is elbizonytalanítják a film értelmezésében, végső soron pedig sajnos be is kell látnunk, hogy nem az összes puzzle-darabka kapcsolódik egymáshoz tökéletesen.

Igaz ugyanakkor érdemes újra megjegyezni, hogy Phuttiphong Aroonpheng személyében egy debütáló rendezőről beszélünk, így nem csoda, ha az alkotása egyes részeit még bizonytalan kezekkel formálja meg. Azt viszont nagyon is magabiztosan hozza, amiben már van tapasztalata, hiszen a 43 éves filmes korábban operatőrként dolgozott különböző produkciókban, így nem meglepő, hogy a Manta Ray-ben gyönyörű látványt és csodálatos képi megoldások sorát találjuk - kezdve az éles fényekben úszó erdőkig vagy a főszereplőink anyagtalan lebegéshez hasonlítható egybefonódásáig.

Ki tudja tehát, hogy milyen út vár Aroonphengre, ha más aspektusokban is meglesz a kellő jártassága… csak reménykedni tudunk abban, hogy minél több olyan művet fogunk még látni tőle, - ahogy a Mumbai Filmfesztivál zsűrije fogalmazott a díjátadáskor - ami “nem fél meghatározhatatlannak lenni” és persze azt sem bánnánk, ha a hazai moziforgalmazás akkor is ott lenne mögötte.