A filmtörténelem során már láttunk kísértetjárta házat, babát, tükröt, autót, videókazettát, gumiabroncsot, de Peter Strickland új mozijában egy olyan tárgy tör a használói életére, amit ezidáig nem igazán látott a popkultúra: egy piros női ruha.

Akármennyire is furcsán / bizarrul / nevetséges hangzik a gyilkos ruha koncepciója, az In Fabricnek bizony sikerült megtalálnia egy olyan rést a horror-tablón, ami nemtől, kortól és státusztól függetlenül sokakban szorongást idéz elő. Nem másról van szó, mint a divatról és a divaton keresztül kommunikált identitásunkról, amire oly sok időt áldozunk nap, mint nap megszállottan. De vajon tényleg annyira fontos-e a ruhánk, mint amennyire azt hisszük vagy felesgleges parázunk naphosszat attól, hogy semmi sem állhat elég jól?

A történet főszereplője Sheila (Marianne-Jean Baptiste), egy afroamerikai anya valahol Nagy-Britanniában, aki egy válás következtében egyedül neveli az egyre inkább önálló korba lépő fiát. Már ez alapján is joggal érezzük azt, hogy főhősünk nincs éppen könnyű helyzetben, és akkor még nem beszéltünk a dilettáns főnökökről, a nagyon gyorsan új párkapcsolatot találó ex-férjről, és a fiú ki nem állhatatlan, domina barátnőjéről, aki lényegében beköltözött a csonka családhoz. Sheilát minden oldalról kínzó nyomás éri, hiszen egyszerre kell megbírkóznia a munkahelyével, a gyerekével és nem végső sorban középkori társkeresés viszontagságaival.

Ez utóbbi vezérli őt egy már egy első látásra is groteszk, sátáni butikba, ahol szó szerint a fülébe duruzsolják, hogy mit kell megvennie ahhoz, hogy jól sikerüljön a randi és helyre álljon a megingott énképe. A leginkább gonosz boszorkányhoz hasonlító eladónő végül csak eléri, hogy Sheile egy drága, de végső soron megkapó piros ruhával távozzon az üzletből, ám a furcsaságok már ekkor megkezdődnek, hiszen a ruha - amelyből csak egyetlen egy darab létezik - nem a főszereplőnk méretére lett szabva, mégis minden szögből tökéletesen áll rajta.

Az In Fabric remekül építi fel a sztoriját, és már az első 15-20 perc alapján egy teljes képet tudunk összerakni a kiválóra faragott darabokból. Adott egy személy, akire tonnás súllyal nehezednek a különböző társadalmi szerepekből adódó elvárások, és aki meglát egy kellőképpen giccses, mindenféle normát torzító reklámot a tévében, hogy aztán engedve a nyomásnak, egy felesleges, rossz alkut kössön a piac profitorientált bábjaival, mindezt a fogyasztási cikkek túlértékelt szimbolikája miatt.

De hogy Strickland mozija ne csak egy szikár mondanivalóból álljon, a 46 éves rendező extra adalékokkal tűzdeli tele a cselekményt, sőt, igencsak bizarr szélsősségekig hajlandó elmenni. Az okkult szekta imidzzsel operáló ruhaboltról például kiderül, hogy valóban egy okkult szekta, ami boszorkány mágiával szedi áldozatait, és egy csapásra úgy érezzük, mintha csak a Suspiria testvérfilmét néznénk az 1970-es évekből - amiben nagy szerepe van Strickland giallo és euro-horror iránti rajongásának, melyet már a Berberian Sound Studióban is láthattunk tőle évekkel ezelőtt. Azonban alig van időnk felocsúdni, hiszen az In Fabric rögtön egy új, a korábbiaktól teljesen eltérő stílusba is belekóstol, az abszurd komédiák világába.

Ezen a ponton már gondolhatnánk azt, hogy végleg szétesik a koncepció, de a gyakorlatban mégis kifejezetten jól áll a filmnek a kicsit Monthy Pythonra is hajazó humor, melynek részeként a sátáni eladók a semmiből olyan mondatokat eresztenek meg a vevők felé, hogy “A hangjában rejlő hezitáció hamarosan visszhangot képez a kereskedelem különböző szféráiban.” De lehetne említeni akár azt is, amikor Sheila főnökei a munkahelyi hatékonyság javításának érdekében egy kézfogási tréningre akarják elküldeni főszereplőnket, ahol több jelmezben is lehet gyakorolni a helyes kézfogás minden apró lépését. Az instant röhögést kiváltó gegeket még sokáig lehetne sorolni, ám aligha működtek volna ezek a kis inzertek ilyen jól, ha a perem-szerepeket betöltő színészek nem adták volna el az egészet ennyire röhejesen, és ilyen szempontból bizony minden casting választás telitalálatnak tűnt.

Egyre jobban kezdenek összeérni a szálak, mind tematikailag, mind pedig a mozi tónusát illetően. Épp kezdjünk maximálisan megszokni ezt a furcsa mixet, amikor ismét egy váratlant húz a film azzal, hogy hirtelen elvarrja Sheila történetét, és belekezd egy újabba, melynek fő ágense egy szánnivalóan szerencsétlen mosógép-szerelő, aki épp megházasodni készül és így a legénybúcsú során ölti magára az elátkozott ruhát.

Ez a húzás már csak olyan szempontból is totálisan ad-hoc jellegűnek érződik, hogy mindaddig semmi jele nem volt annak, hogy ez egy kvázi antológia film lesz, de ami ennél sokkal nagyobb gond, hogy jóformán egy teljesen felesleges és teljesen feleslegesen túlnyújtott szegmensről van szó.

Ennek egyik oka, hogy Strickland ugyanazokkal az eszközökkel jórészt ugyanazt a sztorit meséli el újra, csak ezúttal a lényegi mondanivalók nélkül. A másik pedig az, hogy a korábban bevett elemek épp az előbbi miatt végtelenül elhasználódottnak tűnnek, és jóllehet ugyan, vannak megmosolyogtató jelenetek a mű második felében is, rövid időn belül már a falat kaparnánk legszívesebben, hogy miért kell még mindig ezt néznünk. A cselekményvezetés továbbá elkövette azt a súlyos hibát is, hogy a második történetnél rettentően sok játékpercet pazarol el arra, hogy az új szereplők is végigjátsszák azt a folyamatot, amit mi nézőként már egyszer átéltünk, és így hiába peregnek a szemünk előtt a képsorok, lényegi információátadás csak alig-alig történik meg.

Így hiába tehát az izgalmas és szórakoztató kezdet, az In Fabric  akarva-akaratlanul is kellemetlen emlékeket hagy maga után, hiszen a befejezésre már nem marad más, mint unalom és frusztráltság, aminek köszönhetően már azt sem ugyanúgy tudjuk értékelni, ami korábban egyértelműen pozitívan csapódott le. Pedig abban sem lett volna semmilyen szégyelnivaló - és látva a későbbieket, jót is tett volna a filmnek - ha Strickland csupán egy 70-80 perces alkotással ajándékoz meg minket.