Minden évben jön pár olyan film, ami joggal pályázhatna az "év legbizarrabb produkciója" díjra... és ha a valóságban tényleg lenne ilyen díj, akkor több,mint valószínű, hogy a Diamantino rajt-cél győzelmet aratna idén.

Daniel Schmidt és Gabriel Arbentes az új mozijuk személyében egy olyan szörnyszülöttet hozott létre, aminek józan ésszel egyszerűen nem kellene funkcionálnia. A készítők ugyanis merítettek egy nagy kanállal Sorrentino minden hétköznapi pillanatot átszövő mágikus hangulatából, kölcsönkérték Terrence Malick belső monológokra támaszkodó cselekményvezetését, majd behintették egy leginkább Sion Sonora vagy Monthy Pythonra hajazó, bohózatokba illő, abszurd, ám mégis okos humorral, és a végén még adagoltak ehhez a mixhez egy Black Mirrorba illő, ijesztő társadalmi jelenségre reflektáló thriller árnyalatot. A végeredmény pedig egy néha túl sok szálat mozgató és többnyire igencsak széttartó, de valamilyen megmagyarázhatatlan dolognak köszönhetően mégis kerek, izgalmas film, aminek az igazi ízét még magyar állampolgárként is át tudjuk érezni.

Sok országra igaz ez, de Portugáliára hatványozottan, hogy a futballt kvázi vallásnak tekintik. Sőt, emellett még kiemelkedően jók is benne, így minden adott ahhoz, hogy ebből a sportágból egy olyan nemzeti szimbólum váljon, ami még azokat is összeköti, akik egyébként semmilyen egyéb közéleti kérdésben nem értenek egyet. Ha pedig szimbólumokról beszélünk, akkor ki más tudná jobban reprezentálni a nemzeti 11 képén át az országot, mint a válogatott és a világ egyik legjobbja, Cristiano Ronaldo Diamantino, aki bár VB döntőbe vezényli a csapatot, ott mégis elbukik Portugália a kihagyott büntetője miatt. Így hiába minden vér és verejték, a nemzet kedvenc sztárjából hamar bűnbak válik, amely mély sebeket ejt Diamantino egyébként sem túl stabil lekivilágán, majd apja halála után úgy dönt, hogy végleg felhagy a labdarúgással annak érdekében, hogy a "világ összes szeretetét" egy menekült árvának szentelhesse.

Már rögtön a film elején hatalmas blődségekkel kínálnak meg minket az írók, hiszen a látottaknak majdhogynem minden eleme a végletekig fel van nagyítva, el van túlozva. Például, a főhősünk ikernővérei már-már sátáni rabszolgatartókként vannak jelen, akik apjukat is megölnék azért, hogy minél több pénzt kisajtolhassanak testvérük karrierjéből, míg maga Diamantino figurája annyira kiaknázza a buta sportoló toposzát, hogy konkrétan egy 12 éves gyerek szellemi szintjére helyezik le, akit nem érdekel ebben a világban más, csak a jókedv és az aranyos kutyusok. Így nem meglepő, hogy egy ártalmatlan beszélgetés vezeti el őt arra a pontra, hogy adoptáljon egy menekült gyereket, akire fiaként tekinthet és olyan életbölcsességeket adjon át neki, miszerint hogyan kell egy szelfin megfelelően csücsöríteni.

Külső szemlélőként nem meglepő, hogy egy ilyen kijelentés után egy csalás és korrupcióellenés "csoport" szimatolni kezd annak érdekében, hogy kiderítsék, vajon mi is a multimilliárdos ex-focista igazi terve a cselekedete mögött. Igaz, sok trükköt nem kell bevetniük ahhoz, hogy a szerv beépüljön Diamantinóék villájába, aki még azt sem veszi észre, hogy a menekült kisfiú valójában egy felnőtt nő baseball-sapkában. Na nem mintha a szó szerint gyereklelkű főszereplőnknek lenne bármilyen rejtegetnivalója, ám az akció keretében fény derül arra, hogy az ikernővérek eladták testvérüket az államnak azzal a céllal, hogy klónozzák Diamantinót és a klónokból egy olyan új futballválogatottat állítsanak össze, ami már nem csak VB döntőbe jut, de ott nyerni is tud, és ami jelzi a portugál emberek felsőbbrendűségét a világ felett.

Egy hihetetlenül abszurd történet körvonalazódik ki a szemünk előtt, de Schmidt és Arbentes koránt sem csak saját furcsa szórakoztatásukra alkották meg így a cselekményt. Az elsőre nevetségesnek tűnő sztori ugyan igencsak mély társadalmi és hatalmi kérdéseket feszeget, de ennél eggyel tovább lépve mintha egy globális trendre is felhívná a figyelmet a film.

Lehet szeretni, lehet szidni, de be kell látni, hogy sok szempontból korunk elsőszámú sportága a foci, amit a világ minden pontján, kortól és osztályhelyzettől függetlenül mindenki játszik. A nagy befolyásnak köszönhetően azonban elkerülhetetlenné válik, hogy a játék üzleti és politikai kérdés legyen a finanszírozástól a működtetésig. A gyakorlati példákat látva pedig tényleg joggal állíthatjuk azt, hogy a sport olyan összekötő kapocs tud lenni egy állam polgárai között, amiből nem sok van. Ellenben a film nem ilyen pozitív, identitásképző jelképként tekint minderre, hanem csak egy eszköznek használja arra, hogy bemutassa, miképp használunk fel embereket, kapcsolatokat és szimbólumokat csupán annak érdekében, hogy önös céljainkat megvalósítsuk és ezáltal hogyan értékelődik le a dolog igazi lényege.

A nővérek kihasználják a testvérük adotttságait azért, hogy pénzhez jussanak. A kormány kihasználja egy kiemelkedő sportolóját azért, hogy ne kelljen menekülteket befogadnia (azáltal, hogy példát állít a világ elé, miszerint a portugál emberek egyedül is mire képesek.) De ugyanígy a korrupcióellenes csoport is kihasználja Diamantinó érzéseit - még akkor is, ha a törvény nevében tetszelegnek - aki tényleg nem vágyna többre annál, hogy valakiről gondoskodhasson és ne legyen annyira magányos, mint az addigi életében végig. Gyakorlatilag az egyetlen pozitív szereplő az, aki tudatlanságának köszönhetően magatehetetlenül örlődik az elnyomó erők fogságában, sőt, a leginkább tudatában sincs annak, hogy milyen kegyetlen helyzetben van, amitől még szomorúbbá válnak a látottak, ha jobban belegondolunk.

Mindezek ellenére, nehéz nem észrevenni, hogy a Diamantino mennyire egy inkonzisztens mozi, és nem csak azért, mert rengeteg eltérő panelből próbálja felépíteni a saját kis egyedi várát, hanem azért is, mert sok ponton egyszerűen kidolgozatlan történetet kapunk - nagyon hirtelen ugrunk egyik szituációból a másikba, így nincs igazán időnk elmerülni egyik érintett téma kapcsán sem. Csak úgy sodródunk az árral, de ritmus nélkül, míg a készítők sokszor nem dobnak nekünk kapaszkodókat sem, és ezekben a szituációkban bizony arra vagyunk kényszerítve, hogy mi gondoljuk tovább a történteket.

Jóllehet, ez hosszabb távon könnyen fárasztó tud lenni, ám végül a cselekmény meghálálja a bele fektetett energiát, és egy attitűdjéhez hű - kaotikus, bizarr, földtől elrugaszkodott, de végső soron nagyon őszinte befejezéssel sikerült helyrebillenteni a bizonytalan építőkockákat is - a képtelennek tűnő sztori egy varázsütésre úgy összeáll, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva... pedig tényleg nem ez az az irány, amerre haladunk a film 95%-ban, de addig is számtalan remek pillanat, valamint hihetetlenül szórakoztató betétek elevenednek meg a szemünk előtt, és igazszág szerint, már csak ezek miatt is megéri tenni egy próbát a művel, de joggal lennénk csalódottak, ha nem jutnánk A pontból a B pontba. Szerencsére azonban emiatt sem kell, hogy fájjon a fejünk.