Ez nem egy kritika, inkább egy enyhén spoileres ömlengés!

Ari Aster a tavalyi esztendőben egy olyan „csodálatos” keringőre invitált bennünket, mely 20-30 év múlva a modern horrorfilmek alapvető darabjának fog számítani. Az Örökség komorsága, bőrünk alatt sercegő gyász szertartása napokkal a vetítés után is olyan erővel feszítette szét a lelkemet, amire talán csak Robert Eggers volt képes 2015-ben. Július 18.-án a magyarországi mozik is műsorokra tűzték második nagyjátékfilmjét, a Midsommart, mely perzselő atmoszférájával, húsbavágó erőszakosságával és érzelmeinkre mért erőteljes ökölcsapásokkal nem csak elérte elődje szintjét, de olyan filmmé vált, mely a mindenkori legjobb tízes horrorlisták elejére katapultálta magát. 

Ugyan az Örökség is jól reprezentálta végletekig hágó perfekcionizmusát, a majdnem két és fél órás Midsommar alatt az első perctől egészen az utolsóig biztos kézzel fogja a gyeplőt. Kimért, vontatott, de cseppet sem unalmas rendezése tűrőképességünk határán táncot lejtve fog kézen minket, és vezet el a gyász kínzó katlanjába, melyben egyedül a mindent elsöprő, már-már infernális düh érlelődik. Aprólékossága mindent felemészt, amivel szembe találja magát, a kérdés csupán az, hogy hogyan reagálunk rá. Mert lehet sok mindent mondani Ari Aster filmjére, de szó nélkül nem fog elmenni mellette az, aki megnézi. Hány olyan horrorfilmet – és nem is biztos, hogy ide kell a horror kifejezés – láthattunk az utóbbi időkben multiplex vásznakon, amely már az elején megengedi magának, hogy egy vágás nélküli premierplánban lássuk azt, ahogy egy lány a barátjával beszél telefonon arról, hogy átmegy-e hozzá este? És pont emiatt érezhetjük, hogy a Midsommar nem szól mindenkihez, közben mégis mindenkiben megmozgat valamit. Itt pedig egyrészt újfent Aster inkonvencionális, az önkényesség határát súroló rendezéséhez térünk vissza, másrészt az egész nem söpörhetne végig olyan elementáris  erővel a moziterem egészén, ha nem azt a Florence Pugh-ot rendezhetné Aster, akivel alkalmi frigye a mennyben fogant. Pugh pontosan olyan, mint maga a direktor, csupán a kamera előtt bizonyítja rátermettségét, és nem mássá válik, mint a nagybetűs színésszé, akit a szerep megérdemel, és aki megérdemli ezt a szerepet.

És Aster nem áll meg az Örökség receptjénél, nem elégszik meg azzal, hogy a gyászt a horror eszközeivel prezentálja közönsége számára. Kihasználva interdiszciplináris műveltségét a svéd mikrotársadalom kultúráját főleg skandináv kulturális mintákból, mondákból, legendákból építi fel, és csiszolja össze úgy, hogy egy vékony hajszálrepedés, annyi se „díszítse” a gondosan szőtt organikus vásznat. Ez a tüzetesen tálalt kultúra és az ide belehelyezett maroknyi egyetemista kultúraközi konfliktusai adják a komikum gerincét (Will Poulter sziporkázik). Azonban nem klasszikus helyzetkomikumról van szó. A film ezen pontjain Aster opusa lefolyik a vászonról és a kultúraközi konfliktus a mű-közönség kettősének feszületében tör utat magának. Kiváló példa erre az a bizarr közösülési jelenet, mely a filmbéli kultúra kontextusában a lehető legtermészetesebb, a miénkben azonban masszív ellentmondásokkal, tabukkal terhelt. Miközben Aster állást foglal a kulturális relativizmus mellett, futólag olyan filozófiai kérdésekkel terheli elménket, mint hogy lehetséges-e az általunk (el)ismert morál teleologikus felfüggesztése egy, a miénktől eltérő interpretív csoportnak?

És ahogy egyre mélyebbre kerülünk ebben a kulturális, csoportbeli és párkapcsolati konfliktusokkal terhelt útvesztőben, úgy válik egyre kényelmetlenebbé az élmény, míg aztán a vége előtt negyedórával már csak azért könyörgünk, hogy minél előbb legyen vége. Azonban különös módon az utolsó fél óra a mű azon szegmense, ahol elkezd az addig tökéletesen működő gépezet kissé akadozni. Az Örökség vége amiatt vált számomra visszássá, mert Aster teljesen „demetafizikálta” a képernyőn látható jelenségeket a materializmus szintjére süllyesztve azt. A Midsommar esetében ezt a hibát(?) csak a cselekmény kommunára vonatkozó részében követi el, míg a párkapcsolati szálat képes ugyanúgy végig vinni, azonban képi szimbólumai túlságosan direktté válnak, hogy az utolsó képében a lehető legközhelyesebb módon oldja fel főhőse párkapcsolati konfliktusát. De ezt egészen addig nem tudom számottevő hibaként kezelni, amíg a sablon történet alatt/mellett/mögött fortyogó profizmus ilyen elementáris módon szaggatja szét a nézőt. 

A Midsommar tehát olyan szakemberek gyermeke, akik szívüket, lelküket, de legfőképpen szellemüket belehelyezvén a filmkészítésbe egyedi, különleges, vizuálisan zseniális, és tartalmas művet akartak (de tényleg… AKARTAK) készíteni. Tökéletesnek talán nem tökéletes, de eleddig ezt csak kevés produkcióról mondhattuk el a film több mint 100 éves történelme során. Ugyanakkor Asternek már most bérelt helye van minden idők legnagyobb (horror) rendezőinek Pantheonjába, kinek a horror nem maga a cél, csupán egy eszköz, hogy azt felhasználva csillogtassa rendezői zsenialitását, miközben az emberi lélek, a csoportközi konfliktusok és a múlandóság tudatának lehető legtűpontosabb reprezentánsait alkossa meg.