Ritkán járja körbe a világsajtót egy kínai művészfilm híre, azonban nem is olyan régen, néhány hónappal korábban csupán, mégis ennek a szcénának egy új darabját harsogták körbe különböző médiumok, többek között itthon is. Valószínűleg a film címére kevesebben emlékeznek, de a Long Day's Journey Into Night az a szóban forgó alkotás, amely rekordnézettséget döntött hazájában, ahol romantikus komédiaként hivatkoztak rá a reklámanyagok, természetesen megtévesztő jelleggel. Mert noha valójában egy románc a gyújtópontja az eseményeknek, melyen keresztül a történet főhőse átértékeli az életét, erről a darabról aligha az 500 nap nyár fog beugrani a legtöbbünknek, cserébe viszont mind formai, mind pedig narratív szempontból egy olyan formabontó filmet kapunk, ami teljesen megbabonáz minket.

A filmet jegyző Gan Bi még viszonylag új névnek mondható a szakmában, ugyanis 2010-ben kezdődő karrierje során évekig csak 2 rövidfilmet sikerült elkészítenie, de 2015-ben megszakadt ez a sorminta, és a még mindig csak 30 éves kínai rendező piacra dobta az első egész estés művét, a Kaili Blues-t, amelyben egy idősödő férfi látogat vissza szülővárosába annak érdekében, hogy újra kapcsolatba lépjen egykori rokonaival, ismerőseivel. Hasonló történettel operál a Long Day's Journey Into Night is, hiszen a főszereplő itt is egy középkorú férfi, aki szintén útnak indul, csakhogy ezúttal nem egy ennyire konkrét út eseményein, hanem egy belső utazáson van a fókusz, melynek keretében hol lineárisabban, hol pedig kevésbé egyenes vonalban elevenednek meg a szemünk láttára főhősünk emlékei egy titokzatos románc kapcsán.

A történetmesélés egy bevett eszköz a pszichoanalitikában arra, hogy sérült emberek újra fel tudják magukat építeni, hiszen ha valaki elmeséli a saját sztoriját, gyakorlatilag az identitását fűzi egy egységes narratívába, ami a harmonikus állapot alapja (pl. pszichológus és páciens esete.) Ezzel a folyamattal kísérletezik a film alanya, Luo is, csakhogy már az első felvonásokban kiderül, hogy ez a próbálkozás halálra van ítélve annak köszönhetően, hogy a mesélő -  ahogy mi nézők is - magára van hagyva a nézőpontjával, ami nem meglepő módon befolyásolt a saját érzelmei, indulatai által, és nincs senki, aki visszabillentse a mérleg nyelvét. Magyarán szólva, egy abszolút megbízhatatlan narrátorral van dolgunk, és a film konkrétan ki is mondja, hogy az embernek nem szabad megbíznia az emlékeiben ebben a formában, mi pedig így annak nem hihetünk, amit a rendező elénk tár.

Ezen a ponton viszont jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ki az az ember, aki nem tudja meghatározni saját magát sem? Ahogy a főszereplő egyre inkább mélyebbre süllyed a saját egzisztenciális válságában, Gan Bi úgy igazítja egyre inkább a formát a tartalomhoz, és húzza ki a lábunk alól a talajt. Kezdetben még egy követhető sztori előképét festi le a rendező, de az idő előrehaladtával egyre sűrűbben és egyre nagyobbakat ugrunk a különböző emlékek között, míg nem azon kapjuk egyszer csak magunkat, hogy már fogalmunk sincs igazából, mi történik a vásznon és pontosan mi is a célja látottaknak. Ahelyett, hogy a film megválaszolná a kérdéseit, egy váratlan kanyarral mindig a rossz irányba terel minket abban a végelláthatatlan labirintusban, ami lényegében Luo elméjének feleltethető meg.

Idővel tényleg nem tudunk mást tenni, mint elfogadni, hogy sosem ismerjük meg a főhősünk elveszett szerelmét, és sosem fog fény derülni a valódi történetre, ami alapesetben frusztráló érzést kéne, hogy keltsen bennünk, de a rendezés gondoskodik arról, hogy épp elenkezőképpen viszonyuljunk a képekhez.

A lassú folyású, erősen töredezett cselekményvezetés közben ugyanúgy megszűnik körülöttünk a tér és az idő is, mint a Kaili Blues esetében, ám ezúttal Gan Bi koncepciója nem elégszik meg ennyivel, nem áll meg ebben a fázisban. Valamivel a film felén túl Luo beül egy moziba, és elalszik. Ekkor megjelenik a film főcíme a képernyőn, és a főszereplőnkkel együtt mi is egy új szituációban ébredünk fel - egy bányában, de az már ismeretlen, hogy miért, illetve hogyan kerültünk oda, vagy az, hogy miképp juthatunk ki onnan, és hogy miért csak egy ping-pongozó kisgyerek segíthet nekünk megtalálni a helyes utat. Hirtelen mintha egy David Lynch-féle, szürrealista thrillerbe csöppennénk, aminek köszönhetően új élet költözik a cselekménybe is.

Eljutunk oda, hogy a főhősünk teljesen feladja a realitást, és ezzel párhuzamosan egy új valóságot alkot saját maga szamárá, amelyben már tényleg el kell engednünk mindenféle racionális értelmezést. Láthatóan a készítők is inkább egy fantáziavilágot alkottak meg ezúttal, hiszen a közel 1 órás vágatlan jelenet alatt - aminek az eredeti verziója 3D technikával készült el annak érdekében, hogy még jobban úgy érezzük, hogy Luo fejében vagyunk és vele éljük át mindezt - a szereplők már nem csak abszurdabbnál abszurdabb helyzetekben találják magukat, de egy ponton még a fellegekbe is felreppennek, ha éppen azt kívánja meg az események folyása.

A formabontó strukturális és narratív finomságok önmagukban kecsegtetőek ugyan, de minden bizonnyal rövid távon is már beleunnánk ebbe a szerkezetbe, ha mellé nem lenne ennyire kifejező és addiktív a fényképezés, valamint a rendezés, melyek maximumra pörgetik az atmoszférát. A finom szimbólumokkal, rejtélyekkel és itt-ott noir hangulattal átitatott történet drámája a percek elteltével lesz egyre húsbavágóbb és egyre zsigeribb élmény, ami még akkor is hatalmába kerít minket, ha egyébként szavakkal nem is tudjuk kifejezni azt. Mintha valaki csettintene egyet és hipnózisba esnénk, ezért nem érezzük a külvilág nyomásait. Luo megalkotott világáról is hiába tudjuk, hogy nem igazi, akkor is szurkolunk neki, hogy ne aludjanak ki a fények, és legalább ezen a síkon rátaláljon a boldogságra.

Persze, akárhogy is akarjunk nézni, a Long Day's Journey Into Night közelről sem tekinthető egy felemelő filmnek - romantikus komédiának pedig pláne nem - és nem igazán találhatunk olyan értelmezést, ami pozitív végkifejeltre futna ki, ám Gan Bi fantasztikusan játszik azzal, hogy a tematikát tekintve tonnás súlyokkal ránk nehezedő depressziót mégse érezzük olyan nehéznek, de időközben mégse veszítse el ezt a fókuszt egy pillanatra sem, és egységes tudjon maradni az alkotás. Egy olyan mesteri egyvelegnek lehetünk szemtanúi, amiben ritkán lehet részünk, hiszen nem csak narratívájában nyújt kiemelkedőt a mozi, de közben az érzelmi dimenziónkat is teljesen megtépázza, mi pedig a több, mint 2 órás utazás után csak kimerülve tudjuk bámulni a stáblistát.