2013-at írunk akkor, amikor a Netflix először vágott bele teljes lendülettel a sorozatos tartalomgyártásnak, ami ugyan csak 6 éve volt, mégis mintha minden megváltozott volna a televíziós piacon ezidő alatt. A kezdetben főként vásárolt anyagokkal operáló streaming mogul ugyanis ekkor látta be végérvényesen, hogy az igazi üzlet hosszabb távon nem a korábban már máshol levetített / műsorra tűzött kontentben van, hanem a saját, exkluzív címekben. Ez teljesen logikus következtetés egy olyan korban, aminek a szórakoztatóiparát olyan szlogenek határozzák meg, mint a "a televíziózás aranykora" vagy az "azonnali hozzáférhetőség" - a kéttőt kombinálva a Netflix fejesei mondhatni új távlatokat nyitottak a tévéadók és a sorozatok piacán, ami a sakktábla összes szereplőjére kihatott ilyen vagy olyan formában.

Amíg a tengerentúlon az előző néhány évtizedben a nagy elérésű országos csatornak voltak a mérvadóak, addig a 2000-es évek elejétől/közepétől kezdve elérkezett a kisebb volumenő, de minőségben igencsak előremutató kábelcsotárnak kora. Először az HBO Maffiózók című szériája (The Sopranos) tett egy nagy lépést az ide vezető úton, de ki tudja hol tartanánk most, ha nem lett volna később többek között egy Mad Men vagy egy Breaking Bad, melyek jó példát statuáltak a még kisebb csatornák fejesei előtt, mondván, hogy jó alkotói koncepció mellett érdemes belekezdeni saját sorozatok fejlesztésébe  - még akkor is, ha ezeknek a szóban forgó tartalmak terjedésében nagy szerepet játszott a szélessávú internet és a torrentezés egyre nagyobb elterjedése.

És ha már internetes tartalomfogyasztásról beszélünk, akkor már csak egy lépésnyire vagyunk a streaming szolgáltatók felemelkedésének. 6 év alatt eljutottunk, hogy a presztízs tartalmak köréből szinte teljesen kikopott az országos adók felhozatala, de napjainkban már egyre kevesebb olyan kábel-széria is mutatkozik, ami nagyobb visszhangot tud kelteni a felhasználók körében, ezzel párhuzamosan pedig hatalmasat erősödött a streaming. Ugyanakkor érdemes egy picit még visszaugrani 2013-ba, hiszen ahogy a bevezetőben is áll, ez volt az az esztendő, amikor a Netflix elindult a világhódítú útjára azáltal, hogy pár hónap leforgása alatt 3 teljes mértékben saját gyártású tartalmat prezentáltak a nagyérdeműnek. Először jött a House of Cards - Hemlock Grove páros, melyből igazán csak az előbbi neve tudott fent maradni annak köszönhetően, hogy egy vérbeli mozisztárt sikerült megnyerni főszereplőnek, de a szokatlanság erejével becsapódó formai mutatványok is sokat tettek hozzá az összképhez.

Hosszú ideig lehetne sorolni az indokokat, hogy mik eredményezték azt, hogy a nagy sikert követően miért lett egyre kevesebb ember kíváncsi a House of Cards új évadaira, de a már így is bő lére eresztett bevezető után végre beszéljünk inkább az írás katalizátoráról, vagyis az Orange Is The New Black-ről. Jenji Kohan női börtönös sorozata közel 5 hónappal debütált Kevin Spacey-ék politikai thrillerje után, majd végül 7 évaddal, valamint 91 epizóddal később, idén július 26-án nyerhettünk utoljára betekintést a litchfield-i cellák mindennapjaiba.

Ha a House of Cards-ot illetően rendre kiemeljük, hogy mennyire friss nézőpontokat és történetmesélési formákat emelt be, akkor elkerülhetetlen, hogy az Orange Is The New Blacket is méltassuk egy kicsit e tekintetben, már csak azért is, mert enélkül lehetetlen beszélni a szériáról. Mert noha a cselekmény középpontjában kezdetben egy főszereplőt ismerünk meg, akinek bohém és könnyed mindennapjait kell feladnia és a börtönbe költöznie 18 hónapra, a sorozat már az első perctől kezdve tudatosan nem arra a helyezte a hangsúlyt, hogy egy jómódú fehér ember megprobáltatásait vegye csak górcső alá, hanem ezt az alapfelállást épp arra használta, hogy a női börtönben virágzó kultúrális diverzitásról meséljen behatóan - arról a sajátos ökoszisztémáról, és arról a sorsközösségről, amelyben papíron mindenki egyenlő és mindenkinek ugyanazok a céljai, de természetesen hamar kiderül, hogy a rendszer itt sem teszi lehetővé, hogy a hatalmi harcok ne határozzák meg az élőkörnyezetet és annak tagjait.

Akárhogy is viszonyolunk hozzá, nem mehetünk el amellett, hogy az Orange Is The New Black milyen sok szempontból jelent mérföldkövet a sorozatos piacon, hiszen sorra döntögette le a siker zálogaként elkönyvelt konvenciókat: a legnyilvánvalóbb, hogy végre egy olyan női főszereplős sorozatot kaptunk, ami úgy tudott a női életekről és problémákról beszélni, hogy közben mégsem csupán a nők voltak az elsődleges célcsoport, mint mondjuk ahogy az korábban a Szex és New York vagy akár egy Gilmore Girls esetében tapasztalható volt. Továbbá, Kohanék szakítottak azzal a tévképzettel is, hogy egy sikeres sorozatnak mindenképpen valamilyen hétköznapi mintától elütő főszereplővel kell dolgoznia (The Sopranos - maffiavezér, Mad Men - identitását ellopó reklámszakember, Breaking Bad - drogot készítő rákos apuka, House of Cards - romlott erkölcsű politkus), és ehelyett egyszerű átlagemberekkel építgette a történetét, akik mégis érdekesek tudtak lenni annak köszönhetően, hogy teljesen más háttérrel és más élettapasztalatokkal vágtak neki annak az új életnek, amit a börtön jelent. Ha pedig jó a forgatókönyved, akkor ezeknek az értékeknek az ütköztetése is épp elég ahhoz, hogy egy izgalmas egyveleget tudj alkotni, és ezt sikerült is összehozni.

Ennyi alapján is tisztán látható, hogy mennyi mindent adott nekünk a sorozat, de mindenképpen muszáj még megemlítenünk néhány olyan pontot, ami kiemelte a tömegből azt. Az első a történetmesélési sajátosságok, és a cselekményszervezés, amivel kapcsolatban ismételten csak azt állapíthatjuk meg, hogy mintha az OITNB szembement volna minden olyan kritériummal, ami felé a piac haladt - újabban egyre ritkábban adatik meg a sorozatoknak az a luxus, hogy ne vegyen fel szélvészgyors tempót és legyen ideje lamentálni különböző kérdéseken, még úgy is, ha ennek árán kitérőket kell tenni a fő szálak úgymond kárára. Magyarán szólva, volt ambíciója és lehetősége is arra a készítőknek, hogy ne korlátozzák le magukat egy-egy központi témára, mert bár egy szűkebb fókuszú széria is kiválóan tud működni természetesen, a rengeteg niche néznivaló mellett mégis egyfjta felüdülést jelenthet, hogy egy epizód egy dolgot jár körbe, és aztán ugrik a másikra. Az meg már csak a hab a tortán, hogy akár 10-20 fontosabb szereplő folyamatos mozgatásával sikerült ezt a formulát megvalósítania a forgatókönyvnek, melynek következtében azt is elérte, hogy valamennyi karakter kellőképpen hozzánk nőjjön.

De mi jut eszünkbe arról, ha azt halljuk meg, hogy börtönös sorozat / börtönös film? Természetes, hogy a szenvedés különböző állomásai, az erőszak és az embertelenség az, amire elsősorban asszociálunk, és noha itt is belefutottunk ezekbe a témákba, szembetűnő, hogy koránt sem úgy dolgozták ki ezt a projektet, mint ahogy a legtöbben azt tették volna, amit jól mutat az is, hogy lehetetlenség eldönteni, hogy a sorozat tulajdonképpen inkább dráma, vagy inkább vígjáték: jó anekdota, hogy a sorozatot 2 egymást követő évben Emmyre jelöltek, először legjobb vígjáték, majd legjobb dráma kategóriában. Mert hiszen itt is szemtanúi leszünk jópár véres jelenetnek, és lesujtó sorstragédiának, de Kohan és a stábja sosem felejti el megtalálni a hol maróan szatirikus, abszurd, hol pedig kifejezetten bohózatba átforduló humort a karakterek keserű történetében, amivel az előítéleteinket nem csak dekonstruálják, de ez a tényező gondoskodott arról is, hogy a látottakat ne éljük meg túlságosan nehéz szívvel és összességében biztos hangon állítsuk, hogy az Orange Is The New Black egy sokkal szórakoztatóbb sorozat annál, mint amit előzetesen predesztinálnánk a számára. Egy olyan darab, amit a fajsúlyos kérdései ellenére mégis jó volt nézni, az epizódok pedig valósággal etették magukat.

Jóllehet, ha a sorozatot egészében vizsgáljuk, akkor sajnos azt is be kell látni, hogy idővel az Orange Is The New Blacket is utólérte a visszaesés, hiszen egy bizonyos ponton túl a sorozat már nem tudott túllépni a saját árnyékán, és amellett, hogy meglehetősen hasonló köröket kezdett el futni, mint korábban, számos olyan húzást is eszközöltek a készítők, melyeket utólag egyértelmű ballépésnek könyvelhetünk el - tévútra vitt kapcsolatok és jellemek, tétek elsorvadása, karakterek egyre szélsőségesebb ábrázolása (lásd: intézményi vezetők egyre feketébbre, vagy egyre fehérebbre festése), de talán a legfájóbb mégis az, hogy noha számos új karakterrel kisérleteztek az írók, mindvégig az a csapat maradt meg csak érdekesnek, amit az első etapokban ismertünk meg, és 5-6 évad után sem történt meg olyan jellegű vérfrissítés, ami új impulzust tudott volna adni a cselekménynek. Az utolsó, 7. évadban például már kicsit kínosan is vette ki magát, hogy több újonnan behozott, vélhetően eredetileg fontosabbnak szánt karakternek kellett a történetét rövidra zárni, hiszen egyfelől egyszerűen senkit nem érdekeltek az új figurák, másfelől pedig az eredeti magnak is méltó lezárást kellett adni. Igaz, ez utóbbi azért több ízben szerencsére sikerült is.

A Piper Kerman által írt memoárból adaptált széria - aki maga is megjárta a női börtönt - ugyanakkor többnyire tudta, hogy mit csinál és bár voltak megingások, végig hű maradt ahhoz a szellemiséghez, amit anno célul tűzott ki magának - reflektálni társadalmunk viszontagságaira, hangot adni vélemények sokaságának, bemutatni elgondolkodtató emberi sorsokat és arra nevelni minket, hogy megtanuljuk értékelni azt, amink van, hiszen bármikor kicsúszhat a lábunk alól a talaj, de akkor is kötelességünk emberségesnek maradni.

A néhol felbukkanó negatív szájíz ellenére sem lehet elvitatni az Orange Is The New Black szerepét, ami méltán lenne ott a sorozatok pantheonjában, ha tényleg lenne ilyen. Elég csak azt megnéznünk, és egyúttal visszacsatolnunk a cikk elejére, hogy mi történt 2013 óta a szórakoztatóiparban. Egyfelől továbbra is a "Peak TV" korsazkát éljünk, ami azt jelenti, hogy renegeteg a sorozat és rengeteg tartalom ömlik ránk nap, mint nap, aminek egyik komoly velejárója, hogy a nagy zsongásban bizony gyakran elvesznek értékes címek, amelyek a felaprózódás következtében sok-sok nézőtől esnek el, hiába érdemelnék meg a kitüntetett figyelmet. És mivel egyre nagyobb a szórás, egyre nehezebb lesz kitűnni a tömegből is - gondoljunk csak arra, hogy egy Trónok Harca leköszönösével mikor lesz még egy olyan sorozat, amiről még az is tud mindent, aki nem is nézi?

Egészen érdekes dualitásban van jelenleg a sorozatos piac, hiszen az igények arra tendálnak, hogy egy termék kifutási ideje minél rövidebb legyen, tehát egy sorozatot ne igazán nyújtsanak pár évadnál tovább, hiszen az alatt a pár év alatt is annyi újdonság jön, hogy akarva-akaratlanul is képtelenek vagyunk tartani a lépést és ebben a helyzetben sokszor inkább az újdonságoknak adjuk meg az esélyt. Ezzel ellentétben viszont a tartalomgyártóknak kollektív érdekük is lenne, hogy sikerüljön olyan ötleteket támogatni, amik ezzel szembenve évekig meghatározó játékosok tudnak lenni azon a már emlegetett sakktáblán. Ennek fényében még inkább értékelendő, hogy az Orange Is The New Black 7 évadon keresztül túl tudott élni ebben a hihetetlenül kompetitív közegben úgy, hogy közben mindvégig (többé-kevésbé) releváns tudott maradni.

A széria mostantól kezdve pedig olyan körökben gyűrűzik tovább, ahol mindvégig a legnagyobb hatást fejtette ki: a való életben. Ugyanis finálé után remélhetőleg még jó sokáig fog társadalmi beszédtémát szolgáltatni az Orange Is The New Black, amelyről az az alapítvány gondoskodik, amit a készítők a bebörtönzött nők támogatására hoztak létre. A Netflix 155 díjra jelölt, és 46 alkalommal nyertes sorozata ezzel a hagyatékkal búcsúzik.