Az eufória szó jelentésében a nagy intenzivitással átélt boldog, és magabiztos tudatállapotra utal, melynek kvázi egyenes ágú ellentéte a letargia, amit abnormális, cselekvésképtelen szomorúságnak feleltethetünk meg. Akárhogy is akarjuk megfogalmazni, egyértelmű, hogy a két érzés gyakorlatilag a skála két végpontján helyezkedik el, ami remek leképeződése annak, hogy Sam Levinson és az HBO új tinisorozatát miképp is lehetne a legjobban leírni.

Még alig-alig csengett csak le a Csernobil körüli hype-hullám, a talán leghíresebb amerikai kábelcsatornának ismét sikerült egy olyan produkcióval előrukkolnia, ami hetekig lázban tartotta a nagyérdeműt, és persze sokáig tematizálta/tematizálja nem csak a sorozatos szaksajtót, de egyes esetekben akár a társadalmi párbeszédet is. Ezúttal nem az atomkatasztrófa és a hozzá kapcsolható környezettudatosság van terítéken, hanem egy olyan kényes - ám nem kevésbé elhanyagolható - topik, mint az, hogy milyen a mai világban középiskolásnak, tininek lenni, és a különböző szocializációs sémák miképp fejtik ki a hatásukat a jelenlegi fiatal generáció köreiben, amikor annyi torzító tényező van, mint korábban még soha máskor.

Persze, nem az Euphoria találta fel a spanyol viaszt és végső soron nem is biztos, hogy ez az a produkció, ami teljesen új életet lehel az egyre inkább elcsépelt coming-of-age sablonokba, de szembetűnő, hogy mégis milyen friss hangon tud megszólalni a pályatársaihoz képest. Még akkor is, ha az olyan közkedvelt újdonságokhoz akarjuk hasonlítani, mint a Netflixen futó Sex Education vagy Olivia Wilde első rendezéséhez, az itthon is mozikba kerülő Éretlenségihez (Booksmart) - ugyan aligha lehet elvitatni a felsoroltaktól, hogy objektíven nézve magasabb minőséget ütöttek meg az átlagosnál, tulajdonképpen mindkettő ott bukott el, hogy bár próbálkozott, de sem a formát tekintve, sem a karakter szintjén, sem pedig tartalmilag nem tudott a nap végén olyat állítani hitelesen, amit ne láttunk volna már itt-ott.

Sam Levinson és stábja ezzel szemben gondolt egyet, és a szokásos archetípusokat új keretbe helyezte, ami már önmagában is éppen elegendő ahhoz, hogy az Euphoria kitűnjön a tömegből. A történet elején Rue Bennettet (Zendaya) ismerjük meg, akinek az egyébként sem túl stabil világát olyannyira megrengette édesapja halála, hogy a kezdődő gyógyszerfüggőségéből hamar áttért a keményebb drogokra, és egy csúnya túladagolás következtében a komplett nyarat rehabon töltötte, de természetesen a fiatal lány megpróbáltatásai itt még nem érnek véget. Látszólag Rue-nak stabil támaszt csak újdonsült barátnője, a frissen a városba költöző Jules (Hunter Schafer) tud nyújtani, de mint ahogy középsikolásként mindenkinek, így neki is megvannak a maga démonjai, amelyekkel szembe kell néznie.

Bár a cselekményeket Rue nézépontjából, és Rue narrálásával ismerjük meg, a kezdetben egyszemélyes drámának tűnő sztori hamarosan egy egész közösség életére terjed ki. Ebben a közösségben pedig szinte már kötelezőszerűen helyet kap a focicsapat irányítójának (Nate) és a cheerleaderek vezérének (Maddy) viharos románca, vagy a suli legszebb csajánák mindennapjai, csakúgy, mint azoké, akik inkább visszahúzódóbbak. Emellett persze nem maradhat el az iskolából kibukott, piti drogdíler és a visszás szülő-gyerek kapcsolatok sem... a sort még sokáig lehetne folytatni, de olyan szempontból teljesen lényegtelen, hogy a különböző szereplők státusza csupán egy kiindulópont a karakterükhöz mintsem a tényleges karakterük, és csak egy pillanatnyi állapotot fejez ki az életükben az, ahogy először látjuk őket a képernyőn.

Ezzel az egyszerűnek tűnő történetmesélési eszközzel az Euphoria máris óriásit nyert, ugyanis nem csak azt határozza meg, hogy a karakterek teljesen más íveket írnak le, mint ahogy azt előzetesen gondolnánk, - és ha még kitaposott pályákon is haladnak, akkor is más-más pontokat érintenek - de a sorozat egyszerre kiválóan fogja meg napjaink tinédzser létének esszenciáját is, hiszen ahogy számos Z-generációs kutatásból kiderült, a mai fiatalok már sokkal inkább a pillanataknak élnek, és azokat kívánják elsősorban megragadni ahelyett, hogy egy koherens narratívát és identitást alkotnának maguknak. Ez a hozzáállás pedig kiválóan tetten érhető a széria karakterein, akik egyszerűen meghatározhatatlanok és minden epizódban más szerepben tetszelegnek annak megfelelően, ahogy éppen a pilannatnyi hangulat azt megkívánja.

Talán kivétel a fent leírtak alól épp Nate és Maddy párosa, ám a készítők velük kapcsolatban sem véletlenül döntöttek úgy, ahogy. Épp a két kertvárosi szerepbe ragadt tinik azok, akik gyakorlatilag külön röppályán mozognak a társaiknak képest, és egyszerűen sehogy sem tudják boldogan megélni azt a mesébő illő életet, ami megadatott nekik, de ezzel párhuzamosan sehogy sem tudnak hangot adni mindazoknak a problémáknak, amiről a többiek kendőzetlenül beszélnek szóban vagy írásban, és emiatt számukra nem is adatik meg az a pillanatnyi eufória érzése, amit a legsekélyesebb házibuli tud adni, mielőtt jön a kötelező letargia.

Az nem újdonság, hogy a tiniként percről percre változik a hangulatunk, kedélykünk, és ezáltal a látásmódunk különböző személyek, dolgok irányába, hiszen ez valószínűleg többé-kevésbé minden generációra igaz lehet, viszont az a környezet, amiben mindezt megéljük, az már egy folyamatosan változó tényező, és mondani sem kell, hogy ez milyen fontos befolyásoló-tényező. Köszönhetően a közösségi médiának és a felgyorsult információ áramlásnak, felnőtt fejjel is sokkal nagyobb intenzitással éljük meg a mindennapokat, de mit szóljon akkor ehhez egy olyan fiatal, aki ebbe születik bele és élete túlzások nélkül már a kezdettől fogva egy valóság show-ra hasonlít a leginkább?

Ami sokunk számára még újkeletű, és némileg sokkoló, az a sorozat szereplőinek teljesen magától értetődő, hiszen ugyanannyira az egzisztenciájuk része, mint mondjuk a messengeren küldözgetett meztelen fotók. Sam Levinson ugyanakkor nem akarja idealizálni vagy romanticizálni a látottakat, és amilyen könnyedén a fellegekbe repít minket egy-egy jelenet, olyan váratlansággal is tud padlóra küldeni a következő, a cselekmény pedig ugyanolyan kendőzetlenül, nyersen ábrázolja a pozitív momentumokat, mint ahogy negatív színben teszi azt a drogfogyasztással, a szexualitással vagy éppen az erőszakkal. Igaz ez a szereplők szélsőséges kijelentéseire is, amire érezhetően szatirikusan tekint maga a széria is általában - elvégre ki nem mondott hülyeségeket fiatalként?

Nem nehéz kitalálni tehát, hogy ezeket a nagyon vehemens, nagyon gyorsan végbemenő hangulatingadozásokat fogja meg a legerősebben az Euphoria, ami bizony hajlamos arra, hogy a karaktereivel együtt belefedkezzen a bulizásba és kisebb figyelmet szánjon a felszínen lezajló történetekre, amik így aligha a legerősebb pontjai a sorozatnak. Annál inkább érdemes kiemelni viszont a vizuális és audió aspektust, ugyanis sok esetben éppen a divatos zenei betétek narrálják a látottakat, vagy a mondanivalóhoz kifejezetten jól kapcsolt, nagyon erősen az ingerekre koncentráló - és videóklipes esztétikát követő - képi megoldások magyarázzák a karakterek eltorzult, túlszaturált érzelmi világát.

Ha pedig ismét figyelembe vesszük, hogy egy tinisorozat vagy tinifilm milyen sok ponton tud könnyen elhasalni, akkor még inkább elismelésre méltő az, amit az Euphoria véghez vitt, hiszen azon túl, hogy karakter szinten, valamint formai és tartalmi dimenziókban is új terepekre merészkedik, mindezt annyira magabiztosan és hitelesen csinálja, hogy a szélsőséges ábrázolás ellenére bárki számára átélhetőek ezek az "élmények", visszahozva a gimis napok összes bipoláris beidegződését.