Az egyetlen állandó dolog a változás - lehet, hogy a világmindenség legnagyobb közhelye, de mégis igaz, és ezzel tisztában van a 20-as évei végén járó Joe Talbot is, aki rockzenészből debütáló rendezővé avanzsálva rögtön el is hozta nekünk az év egyik legjobb filmjét. A The Last Black Man in San Francisconak köszönhetően a címszereplő kaliforniai város utcáin barangolva egy olyan olvasztótégely tárul a szemünk elé, ami bár tőlünk távol esik, de annak a kiválóan reprezentált társadalmi átformálódásán / lecserélődésén keresztül mégis egy olyan keserédes élményben lehet részünk, mintha az ablakunkból nekünk is kilátásunk nyílna a Golden Gate hídra.

A történet főszereplője Jimmie Fails, aki félig-meddig magát alakítva, lényegében valódi cél nélkül tengődik szülővárosában, San Francisco peremkerületeiben, ahol saját egzisztenciáját is alig tudja előteremteni, így jobb híjján egyetlen barátja, Montgomery szobájában csövezik, amíg talpra nem tud állni. Főhősünket tehát életének egy olyan kilátástalan helyzetben ismerjük meg, amiből nagyon nehéz kitörni - anyját csak alig-alig ismeri, apjára nem számíthat érdemben, nincs se párja, se munkája, se egyéb ingósága, vagyona, csak egy kopott gördeszkája.  Magyarán szólva, Jimmie világában nincs egy olyan kapaszkodó sem, amire támaszkodva felülkerekedhetne saját kietlen sorsán, ennek következtében pedig az egyetlen olyan dolgot helyezi a radarjára, amihez élete legkellemesebb emlékei fűződnek, az egykori családi házukhoz, ahova még akkor is vissza-visszajár, amikor már régen mások lakják azt.

Természetesen a központi fekvésű, gyönyörű többszintes ház nem csupán építészeti és ingatlanpiaci szempontból ér sokat, de szimbolikus tőkéje is felbecsülhetetlen Jimmie számára. Ez az a hely, ahol minden bizonnyal utoljára tudott boldog és gondtalan lenni, így amikor hirtelen megüresedik a ház, főhősünk kapva kap az alkalmon, és önkényesen magáénak nyilvánítja a telket, kvázi visszafoglalva azt, ami az "övé." Persze a valóság is hamar benyit az ajtón, ami orkán erejű viharral jelzi, hogy ez a környék már nem az a környék, ami egykoron volt, és Jimmie valósága már valószínűleg sosem fog találkozni a tényleges valósággal.

A cselekményen keresztül Talbot egy nosztalgikus, és vélhetően mélyen személyes megállapítást tesz azáltal, hogy miképp ábrázolja napjaink San Francisco-ját. Köztudott, hogy az Egyesült Államoknak ez az a települése, ami talán a legnagyobb átváltozáson esett át az elmúlt években, évtizedekben annak köszönhetően, hogy a város a tech ipar egyik, ha nem a legnagyobb zászlóshajójává vált (pl. a Google is itt vert székhelyet magának), innen pedig egyenes ágon eljutunk oda, hogy a társadalomnak is hatalmas változásokon kell keresztülmennie. A dzsentrifikáció egy olyan szociológiai jelenség, ami akkor áll fent, amikor a belvárosból kiszoruló réteget egy új, jellemzően fiatalabb és jobb módú csoport váltja fel - ahhoz azonban nem kell szociológusnak lennünk, hogy egyértelművé váljon, San Francisco is ezen a folyamaton megy át még napjainkban is.

Az egykoron szegényesebb életvitelű, bevándorlók által tarkított kerületekből egy szempillantás alatt vált át San Francisco az ország egyik legdrágább városává, és természetesen ez a kicserélődés nem múlt egy nyomtalanul, Jimmie lelkivilágában pedig pláne nem. A cselekmény nagyon okosan játszik azzal, hogy egy egész térség problémáit összeegyeztesse az egyén lelkivilágával, mint ahogy kiválóan érzékelteti az osztálykülönbségekből adódó feszültséget úgy is, hogy a film egy pillanatra sem esik át a ló túloldalálára és nem áll bele az újgazdagok kritizálásába - elvégre a változás egy természetes dolog, amivel önmagában nincs is semmi gond. Ehelyett, a főhősünk szemén keresztül szemlélve az életet egy olyan tablókép tárul, amivel kapcsolatban azt érezhetjük, hogy nincs már többé helyünk rajta.

Egyértelmű, hogy Jimmie nem illik bele a dzsentrikkel tarkított világba, de abban a közegben sem érzi otthonosan magát, amibe a sokszorosan idézőjelbe tett "hozzá hasonlóak" tömörültek. Merthogy az átalakulás végterméke az is, hogy a korábban városlakó tömeg kiszorult abból az újdonsült, pezsgő körforgásból, aminek gazdagságát köszönheti manapság San Francisco, és ahogy az lenni szokott, a kiszorultak fokozatos leszakadásából eredeztethető kilátástalanság egyre több bűnt, valamint bűnös szubkultúrát szül. Nem meglepő, hogy a két végletes pontra polarizálódó társadalmi csoport egyikében sem találja a helyét - a gettósodó környezethez képest túl sok benne az életigenlés, viszont etnikumára való tekintettél valahol természetszerű, hogy már "feketébb" annál, mint amit az új San Francisco be tud fogadni, és amire maga a cím is utal. Vagy ahogy a főszereplőnk említi a film egy bizonyos pontján: "ez az élet már nem én vagyok."

Jimmie hű társával vállvetve azonban nem adja fel a reményt, és még ha sokszor csak egy szélmalomharcnak is tűnik az egész, folyamatosan keresi a kitörési lehetőséget, ami az ő szemében az lenne, ha vissza tudna költözni a város szívébe. Csakhogy pont azt nem veszi észre, hogy a fizikai helyen túlmutatva is vannak olyan értékek, amik alappillérként szolgálhatnak egy friss és fenntartható identitás konstruálásához. A cselekmény nagy részében így egy reménytelennek tűnő identitáskeresésnek lehetünk a szemtanúi, amelynek reméyntelenségét pont a megtört környezet adja - Jimmie megállás nélkül egy egy olyan otthont üldöz, ami már csak az ő fejében létezik. A régi családi ház már nem más csupán, mint egy illúzió, vagy ha úgy tetszik, egy álomvilág mesterséges képe, amibe megérkezni nem cél, hanem egy menekülési útvonal annak érdekében, hogy ne kelljen szembenézni a tényekkel: a saját hazád már elment melletted, kivetett magából, és te észre sem vetted, mert ahelyett, hogy a lehetőségeket mérlegelnéd, szemellenzővel révedsz a múltba.

A The Last Black Man in San Francisco egyik legérdekesebb kérdése, hogy miként viszonyuljunk ahhoz a hazához, ami már nem a hazánk, és hogyan egyeztessük össze ebben a koordináta rendszerben a múltunkat, jelenünket és jövőnket, hiszen egyik sem létezhetne a másik nélkül. Ahogy el is hangzik a filmben, "ahhoz hogy valamit utálni tudj, eleszőr szeretned kell" - címezi Jimmie az egyik mélypontján a dzsentriknek, akik szerint a város egyre élhetetlenebb lesz. Mert annak ellenére, hogy Jimmie-t kiveti magából a hazája, ez még mindig a hazája marad, amit egyidőben imád és utál is: a múlt szép emlékeit örökre a szívében hordozza, de a jövőre nem tud reményteljesen tekinteni. A cselekmény kiválóan érzékelteti kimondva és kimondatlanul is ezt a fajta vágyódást és szenvedést, melynek a központi magjában épp az a haza iránti végtelen szeretet és ragaszkodás áll, ami lüktet minden képkockából, mégis pontról pontra tudtunkra adja a film, hogy ez már többnyire csak egy egyoldalú kapcsolat lehet több ok miatt is. Ám a probléma nem is igazán ez, hanem az, hogy a peremterületek hangját vajon meghallja-e még a belváros és a két nézőpont tud-e egymáshoz közeledni?

Ehhez a gondolatisághoz illeszkedve a forgatókönyv is nagyszerűen taglalja a cselekményt, ugyanis a film első felvonásában egy olyan szürreális valóságba csöppenünk, mintha csak az FX Atlanta című sorozatából léptünk volna ki - nincsenek kőbe vésett szabályok és normák, így akár még az is előfordulhat, hogy a buszmegállóban egy pucér nyugdíjas ül melléd. Nem véletlen, hogy ebből a tébolyból Jimmie is menekülne, így amikor átmenetileg sikerül elérnie a célját, kiegyenesedik némiképp a narratíva is, na de jelzés értékkel sosem annyira, hogy egy egyértelműen lineáris ívnek tudjuk megfeleltetni a látottakat, ettől pedig egy egészen különleges egyveleggé áll össze a Last Black Man in San Francisco, amit sokszor értetlen tekintettel nézünk ugyan, de valamilyen különös oknál fogva mégsem tudjuk róla levenni a szemünket. Bármelyik jelenetben minket is hatalmába tud keríteni a város varázslatos atmoszféra és az a lila köd, ami Jimmie szeme előtt is lebeg.

A tematikát tekintve Talbot akár rendezhetett volna egy sokkal borongósabb hangulatú filmet is, de az igazság az, hogy az összkép mégis inkább egy keserédes élményt ad ki, ami hiába üt minket szíven alkalomról alkalomra, a köztes pillanatokban nagyon jól tudunk szórakozni. Ezt az ellentmondásos tudatállapotot fogja meg technikai oldal is, hiszen Adam Newport-Berra operatőr képei olyanok, amibe lehetetlen nem szerelembe esni, még akkor is, ha éppen egy undorító, lápos vizet pásztáz a kamera. De lehetne említeni a film zenéjét is, ami legalább annyira beleeszi magát az ember fejébe, mint a cselekmény által felvetett kérdések, ezáltal nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy a The Last Black Man In San Francisco minél tovább kísértsen bennünket.