A filmet a miskolci Cinefesten volt szerencsénk megtekinteni

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a 2019-es év legemlékezetesebb filmjei azok lesznek, amelyek a stílust, a közlésmódot hajlandóak a szó szoros értelmében vett cselekmény helyett felülsúlyozni, és ebből a sormintából nem lóg ki A világítótorony sem.

Robert Eggers néhány éve a The VVitch című mozijával szerzett magának rengeteg rajongót, ami nem csoda, hiszen a 17. századi boszorkánysztori a modern horrorok egyik, ha nem a legkiemelkedőbb darabja. Ennek az egyöntetű pozitív visszhangnak meg is lett a hozadéka, hiszen a 36 éves amerikai rendezőnek az új projektjéhez már olyan nevesebb színészeket sikerült megnyernie, mint Willem Dafoe és Robert Pattinson, a filmet pedig hatalmas ováció kísérte Cannes-ban, ahonnan Eggers díjjal is távozott a végeredményt látva nem meglepő módon. A világítótorony egy végtelenül nyomasztó, kísérteties történetet mesél el, amit csak ez a rendező tudott így életre kelteni.

A The VVitch-hez képest Eggers többé-kevésbé elrugaszkodott a horror elemektől - vagy inkább fogalmazzunk úgy, szélesítette annak az értelmezését - ám az alapkoncepció ezúttal is hasonló, hiszen a középpontban most is a társadalomtól elszigetelődött emberek állnak, akik a saját sanyarú sorsukba őrülnek bele, annyi különbséggel, hogy itt nem New England sötét erdejében járunk, hanem Kanada egyik kietlen partján. Itt áll ugyanis a Thomas Wake (Willem Dafoe) által őrzött és karbantartott építmény, ahova az 'ifjú' Ephraim Winslow (Robert Pattinson) érkezik ellátni a kétkezi munkákat, és már rögtön az első pillanatban szembeötlő a helyszín zord, libabőrös jellege, ami megadja a mozi alaphangját. Nem is véletlen, hogy főhőseink záros időn belül egymásnak feszülnek, ahogy pedig a feszültség fokozódik, úgy nőnek a szigeten fellépő megmagyarázhatatlan jelenségek számai is, egy konok sirállyal kezdve és egy vérszomjas sellővel folytatva, melyekkel a hőseinknek időről időre szembe kell nézniük.

A fekete-fehérben, 35 miliméteres filmre forgatott anyag a látványvilágában is már egy igazán izgalmas képződmény, hiszen rögtön olyan hangulatot teremt, mintha nem is a saját világunkban járnánk. A folyamatosan zúgó eső, valamint a kegyetlen tempóban hullámzó tenger pedig csak még inkább ráerősít arra az érzetre, hogy tulajdonképpen egy olyan világvégi helyen járunk, ahol éppen tombol az apokalipszis és megszűntek a klasszikus normák, az észérvek. Kétségtelen, Eggers olyannyira csúcsra járatja a vizuálitást és olyannyira felfokozza az érzékszerveinket minden irányból támadó atmoszférát, hogy lehetetlen nem a látottak hatása alá kerülni már A világítótorony első harmadában, és ez a kezdeti lendület pedig kitart egészen a záró eseményekig.

Így tulajdonképpen a film egésze alatt megbabonázva érezzük magunkat, a szemünk előtt látjuk, ahogyan szétesik a világ. Még akkor is, ha ezt a világot perpillanat csak Ephraim szemén keresztül is vizsgáljuk csupán, aminek köszönhetően mindig ott van bennünk a bizonytalanság, hogy vajon most csak szimplán kísérteties lázálmoknak vagyunk a szemtanui vagy ténylegesen egy nagyobb és gonoszabb erő irányítja a történteket. Eggersék különböző kultúrák mitológiáját használja fel, és még helyenként Prométheusz mítosza is felüti a fejét, ám ez az a pont, ahol talán a készítők egy kicsit elvesztették a fonalat azzal kapcsolatban, hogy mire is szeretnék kifuttatni a látottakat, és egy kicsit csapongva ér az egyik réteg a másikba. Ezzel párhuzamosan egy idő után már mi is belefáradunk abba, hogy dekódoljuk a frucsábbnál furcsább jeleneteket, amik így sajnos némileg el is vesztik az élüket - a megrázó és sokkoló képek az idő előrehaladtával már egyre fakóbbak lesznek, és elengedjük a magyarázatot adó válaszokat is.

Jogosan tehetnénk fel a kérdést, hogy akkor miért is működik A világítótorony és miért égnek örökre az emlékezetünkbe majd bizonyos játékpercek?

A karcos, koszos képek és a naturalista ábrázolásmód kellően közvetítik azt a minden sarokban megbújó sötétséget, amit személyesen sosem szeretnénk átélni, a rendkívüli érzékkel megmunkált zene bármilyek pillanatban képes átadni azt a kínzó örlődést, amiben a hőseink élnek, míg a színészek olyan grandiózus és pattagós szövegkönyvvel dolgozhattak, ami tökéletesen egyedülállóva teszi minden megszólalásukat.

Már ennyiből is egyértelmű lehet, hogy a film sikere a legnagyobb részben Eggers biztos rendezői kezeinek köszönhető, ami nincs egyenes arányosságban azzal, hogy csupán a második egész estés mozijáról van szó, mégis pontosan tudja, hogy mikor kell egy jelentről elvágni, mit milyen szögből kell felvenni, mikor kell elrejteni valamit a képernyőn, vagy mikor kell éppenséggel minél jobban tolakodni a kamerával annak érdekében, hogy a lehető legerősebb befolyással legyen a nézőre. Egy ilyen erős vízióban már csak 2 nagyszerű színészre volt szüksége, és ezt meg is talált Willem Dafoe és Robert Pattinson személyében, kiknek a teljestményét még az sem igazán zavarta, hogy egyébként utálták a forgatást és a nehéz, embert próbáló időjárási körülményeket.

Előbbi kiválóan közvetíti és egyszersmint meg is formálja a helyszín romlottságát - már csak a megjelenése is elárulja, hogy ezzel a taggal senki sincs szívesen egy szobában. És habár ez már réges régen megtörtént a karrierjében, Pattinson levetkőzve magáról a sármos csábító szerepet, olyan hitelességgel formálja meg az őrületet, amivel túlzás nélkül hasonlíthatjuk Jack Nicholson Ragyogás-béli alakításához is akár, és ugyanolyan jól hozza a megtört lélek figuráját, mint amikor egy pelikánt kell szétvernie, vagy amikor különbféle tengeri szörnyetegekkel hadakozik. Ugyanakkor a forgatókönyv miatt akkor a legerősebb mindkettejük , amikor egymást kell lejátszani a vászonról, de a két személyiség ilyenkor sem oltja ki egymást, hanem még tovább nyomják felfelé a másik erősségeit.

Bár lehet, hogy Eggersnek nem sikerült teljes mértékben megfejelnie a The VVitch párját ritkító teljesítményét, ez leginkább azért van, mert egy kevésbé komplex összképet fest le a film, amelyben sajnos az utolsó percekre sem áll össze a kép - nem csak a cselekmény, de emiatt valamelyest élmény szintjén sem -, valamint azzal is vádolható, hogy végeredményben nem tudott más utat találni magának, mint a kicsit sablonos "elszigetelődött ember megőrül" toposzt, de ezzel együtt is egy olyan alkotásról beszélünk, amit nem láthatunk minden nap, és akkor is csak dícsérni lehet, ha szavakkal pontosan sosem fogjuk tudni kifejezni, hogy miért is olyan addiktív tapasztalás A világítótorony.