Jim Jarmusch a független filmezés igazi kiemelkedő figurája, aki az utóbbi években például a Patersonnal is megmutatta, hogy 60 fölött is képes megújulni és a rég bevált eszközeit újabb filmnyelvi bravúrokkal ötvözve maradandó élményeket alkotni. Jarmusch 2019-ben látszólag lehetetlen projektre vállalkozott és az Only Lovers Left Alive vámpírreformja után egy újabb szubzsánert, a zombifilmek népes táborát próbálta meghódítani, legalábbis látszólag. De erre térjünk vissza később.

Az élőhalottakról készült darabokkal finoman szólva is telített a piac, részben pont a kulturális beágyazottságuk miatt, másrészt, mert ezek a "lények" kifejezetten jó táptalajt biztosítanak a fogyasztói társadalom kritikájának. Viszont a túlhasználtság ellenére mindig vannak újító szándékú készítők, akiknek sikerül másképp megközelíteni a zsánert, úgy, hogy abból valami maradandó szülessen - elég ha a Train to Busanra, a The Batteryre, vagy a The Girl with All the Giftsre gondolunk a közelmúlt kiválóságaiból. A The Dead Don't Die-nak ugyanakkor nem feltétlenül vannak ilyen újító szándékai, bizonyos szempontból Jarmusch a régi, jól bevált toposzokkal próbál mesélni a fogyasztói társadalomról, a környezetszennyezésről, meg úgy általában az emberekről. 

Viszont akad a történetben néhány érdekes fordulat a zombikkal kapcsolatban, amely maximálisan szolgálja a már említett fogyasztó-kritikát: a földből feltámadó élőhalottak korábbi szenvedélyeiknek hódolnak: tömegekben járnak a wifi után kajtató, vagy gyógyszerekért kiabáló holtak is - szellemes, bár a rendező eddigi munkáit ismerve talán túl direkt megoldás.

Ezen az egy mozzanaton kívül többnyire a már jól ismert kliséket sorakoztatja a direktor, ami azért is fájó, mert a szereplőgárda igencsak kivételes, azonban a tehetségek népes tömegével igazából nem tud túl sok mindent kezdeni a forgatókönyv. Adam Driver és Bill Murray összességében jópofa páros, de a játékuk limitálása annyira nem áll jól nekik. A kisebb szerepekben feltűnő Tilda Swinton, Danny Glover, Caleb Landry Jones és RZA is mutat pár szórakoztató pillanatot és Tom Waits kívülálló figurája is jól működik, de például Steve Buscemi szájbarágós redneck-farmer karaktere nekem erősen túllőtt a célon.

A filmnek pedig talán épp az a legnagyobb baja, hogy a láthatóan szándékosan magamutogató mondanivalón túl nem igazán tudja mélyebb tartalmakkal megtölteni a képsorokat, a már előbb említett kifejezetten hálás színészgárda pedig erősen limitálva van - a karakterek nem hogy nem erősek, de Jarmusch direkt kétdimenziósra formálta őket. Ezzel valamiféle parodisztikus-szatirikus hangvételt próbálgatva, ami a túltolt visszatérő gegek (a címadó főcímdal szerepeltetése, a kávéfüggő zombik vagy a vadállatokkal való találgatás) miatt csak néha tud működni.

A The Dead Don't Die-ban azonban az a legfájdalmasabb, hogy a fentebb felsoroltak alapján kis túlzással felesleges volt megszületnie. Újító szándék és egyedi hang híján ez csupán egy lassú fordulatszámúra kapcsolt, kisvárosi zombifilm, amelyet ugyan néhol mentenek a fura mellékfigurái, de ezen felül egyik elemében sem tud olyan dolgot mutatni, ami miatt érdemes lenne éppen ezt választani az élőhalott-filmek tengeréből. Persze Jim Jarmuschtól nem valami rohanós, adrenalinpumpáló akciózuhatagot vár az ember, azonban a mozdulatlanság mögé nem sikerült olyan mondanivalót pakolnia, amit mondjuk George A. Romero vagy Danny Boyle ne mondott volna el. A globális felmelegedésről szóló "szimbólumrendszer" pedig ugyan fontos mondanivaló, de nem képes elcipelni a hátán a történetet. 

Amit ezeken a már százszor-ezerszer előcitált dolgokon kívül adni tud a film, az pedig egész egyszerűen nem elég ahhoz, hogy jó élménnyel álljunk fel a székünkből. A negyedik fallal való kacérkodás, az önirónia és a már említett gegek csak részben hoznak feloldozást, a színészklasszisok pedig megjelenésükkel is okoznak néhány örömteli percet, viszont nagyjából ennyiben ki is merülnek a valódi pozitívumok.

Ugyanakkor túlzás lenne kijelenteni, hogy a The Dead Don't Die egy rossz film volna, csak összességében egy aspektusában sem tud olyan produkciót nyújtani, ami kihúzná a középszerűség posványából. A történet így egyensúlyoz a kínos és a valóban szórakoztató hangulat között, de legtöbbször a határ inkább előbbi oldalára bukdácsol a cselekmény - a lezárás szájbarágása pedig összességében még tetőzi is az elégedetlenségünket. Bár az utalásokból látható, hogy Jarmusch szándékosan formálta ilyenre a filmjét, ez összességében nem elég a megváltáshoz, sőt, bizonyos szinten ront is az összképen.