A filmet a miskolci Cinefesten volt szerencsénk megtekinteni.

Egy fesztiválra általában bekerülnek szélsőségesen jó és rossz filmek is, de az legalább mindenképpen elmondható, hogy valami művészi víziót közvetítenek, mely a nézők szemében elsülhet pozitívan és negatívan is. Egy dolgot viszont biztosra vehetünk, a kommersz középszerűség elkerüli a fesztiválfilmeket. Ha így nézzük, akkor a Light from Light egy elképesztő unikum, mert ennyire semmilyen fesztivál versenyzőt szerintem még nem is láttam.

Főszerepben adott Sheila, egy egyedülálló anya, aki elvállal egy megbízást, melynek keretein belül fel kéne térképeznie Richard, egy özvegy férfi házát, aki szeretné tudni, hogy ott a felesége szelleme flangál és próbál üzenni valamit, vagy csak szimplán paranoiás. Mindeközben Sheila fia, Owen végzős a gimiben és nyomon követhetjük, hogyan bontakozik ki a kapcsolata régi barátnőjével, Lucy-vel.

Habár az alaphelyzet nem nagy szám, mégis bizakodó voltam a film előtt, mert ebből lehet gyúrni valami érdekes filmet. Kezdetben imponáló volt, ahogyan nem kaptuk meg a kötelező vakbuzgó szellemhívő és a bigott materialista alapkaraktereket, de ez a lelkesedésem a játékidő végére alább hagyott mikor rájöttem, hogy a film készítésénél láthatóan nem emberi karaktereket akartak alkotni, hanem bábokat, akiknek látásmódját lehetett aszerint ráncigálni, minél ostobábban demagóg lehessen a fináléban a végkonklúzió. Mindezeket a történet olyan kis tétekkel játssza végig, hogy a végeredményben a filmet tőle inkább érzem pitiánernek, mintsem felháborítónak, ugyanis a Light from Lightban tulajdonképpen semmi sem történik. Vagyis ez nem igaz, inkább azt mondanám, semmi olyasmi nem történik, amit érdemes lenne megfilmesíteni. Szeretne egy lassú, meditatív, atmoszférikus darab lenni, mindezt úgy, hogy a banális dialógok kizökkentenek ebből az úgymond "meditálásból", a hangulat pedig csak rapid szállóvendég egy-két szépen beállított természetkép erejéig. Úgy egészében a tökéletes Hallmark élmény.

A készítő érezhetően szerette volna a történetet úgy strukturálni, hogy a főszálnak egy ahhoz hasonló felharmónikusa legyen a két középiskolás szerelmi nyűglődése, viszont a főtörténet annyira unalmas és érdektelen, hogy az sem számítana, ha ez sikerült volna, másrészről pedig a mellékszál kifejezetten pocsék. Ez a románc működésképtelen. Owen egy barom, akinek kínos nézni minden megnyilvánulását, ezzel szemben pedig Lucy karakteréről semmi nem derül ki, mert alig szólal meg érdemlegesen. Személyiségének halvány körvonala csak abban látszódik, hogy készségesen segít és mosolyogva tűri Owen nagymonológját arról, hogy Owen azért nem akarja őt elvinni a homecomingra és egyúttal összejönni vele, mert nem akar hozzámenni(!), majd két jelenettel később már úgy vannak együtt, mintha a bunkó beszéde helyett szerelmi vallomást mondott volna. A két állapot közti részt balladai homály fedi.

Az egyik legnagyobb kritikai közhely, a "sokat markol, keveset fog" duma erre a filmre átszerkeszthető úgy, hogy "keveset markol, semmit se fog" (legkevésbé a nézőt).