A 2019-es év, ahogy az azt megelőzőek is, igazi diadalmenetet hozott a képregényfilmek világában. A Bosszúállók-univerzum betetőzéseként a Végjáték mind kritikailag, mind nézőszámban óriási babérokat aratott, a Marvel által bejelentett filmek, na meg a Sony-val való újabb "összeborulás" pedig nem azt mutatják, hogy egyhamar megállna ez a menet. A DC és a Warner ugyanakkor a közelmúltban csak futott a nagy vetélytárs után, ha a filmes szcénát nézzük, az idei évben azonban úgy látszott, hogy a Joker személyében méltó ellenfelet kapnak a Marvel alkotásai. A Velencei Filmfesztiválon való Joker-diadal azonban ettől egy kicsit más utat helyezett kilátásba: Todd Phillips filmjének fesztiválgyőzelme egy jóval mélyebb és másabb, mondhatni művészi eredettörténetet helyezett kilátásba, amely Joaquin Phoenix játékával megtámogatva igazi klasszikusnak tűnt. 

A kritika eközben egy jó ideig imádta a filmet, viszont a közelmúltban elkezdtek csordogálni a negatív vélemények, legalábbis az újságírók részéről - a nézők továbbra is imádják ugyan a filmet, de a sajtóvisszhang kezd egyre negatívabb lenni, kétségessé vált, hogy az alkotás valóban olyan diadalmenet előtt állhat-e, ahogyan az elsőre gondolhattuk. Szóval mi is az igazság valójában (legalábbis a mi véleményünk szerint)?

Kezdjük a kötelező körökkel: igen, a Másnaposok rendezője csinálta. Igen, Phoenix 20-30-40 kilót fogyott a szerep kedvéért. Igen, Taxisofőr, meg Komédia királya. Igen, nagyon földhözragadt és dark adaptáció, ami nem "tiszteli" a képregényes elődöket, meg társadalmi mondanivaló, ilyesmi. Remélem nem hagytam ki semmit. Fura módon ezeken a frázisokon kívül a filmet dicsérők nem tudnak sok újat mondani, ha a technikai - amúgy tényleg zseniális - paramétereken túl nézünk. Az igazság azonban szerintem az, hogy a Joker bizonyos szempontból pont az ellentéte annak, amiért imádják: ez a film nem hogy nem bevállalós, de alapjában véve ha bizonyos elemeit vizsgáljuk, eszméletlen nagy biztonsági játékot játszik.

Ha a történet mozgatórugóját nézzük, az például pont ilyen: Phillips egy olyan alapvető társadalmi ellentétet vázol fel, ami nem a karakterek mélyítésével, hanem a két tábor közötti anyagi és életszínvonalbeli különbségekre játszik rá, az ős-ösztöneinket veszi elő, hogy szimpátiát teremtsen a főszereplő iránt. Mert egy megrugdosott, út szélén hagyott és folyton bántott szereplőért bárki aggódni tud, Arthur karaktere pedig ezen, na meg a nem túl eredeti be-nem-váltott álmokon túl nem sok egyebet tesz hozzá a történethez. Phoenix bár valóban kifejezetten jó a szerepben, a film nem mond semmi olyat ezekben a témákban, amiket a nagy elődök (a fentebb említett példákon kívül például a Mechanikus narancs, vagy a Bosszúvágy, a Hálózat) ne rágott volna már át ezerszer.

Nem tagadom, a társadalmi egyenlőtlenségek és a lyukas szociális háló valóban évtizedeken átívelő probléma, azonban Phillips az árnyalás megspórolásával durva általánosításokba megy bele, ami számomra kiölte a valódi mélységet a történetből. Mert valóban katartikus jelenet lehetett volna, ahogy Arthur végre túlnő saját magán és szembeszáll a kvázi-elnyomóival, azonban a metróban való lövöldözés nem több egy elbaltázott igazságszolgáltatásnál.

Ez alapjában véve csak azért óriási probléma, mert a forgatókönyv erre a jelenetre építi fel a film harmadik fázisát, aminek köszönhetően alapvető léket kap Arthur Jokerré való változása. A "transzformáció" egyrészt azért nem működött számomra, mert csupán főszereplőnk végső stádiumába csatlakozunk be, másrészt mert a fent már említett alapvető ellentétekre való támaszkodás nem jó alap egy valóban mélynek gondolt karakter felemelkedésére, vagy esetünkben zuhanására.

A legnagyobb probléma pedig épp ebben a táptalajban ereszt gyökeret: a Joker meglehetősen felelőtlenül zsonglőrködik a harmadik harmadában, a címszereplő "mennybemenetele" kis túlzással legitimálja a Kill the Ritch-mozgalmat, Phillips pedig nem ássa bele kellően magát a témába ahhoz, hogy a mondanivalót árnyalni tudja. A történések így megrekednek alapvető ösztön-szinten, Joker figurája a nagyjelenetében se negatív, se pozitív katarzist nem tud kiváltani, a vonulós jelenetet pedig agyoncsapja a stílusos zene és a már-már angyali beállítottságok, amivel ezt a karaktert vonzónak próbálják beállítani.

A gond csak az, hogy Arthur Fleck karaktere egyáltalán nem vonzó és a legkevésbé sem szabadna az életútját ilyen szinten legitimálni. Mert főszereplőnk beteg ember, akit ugyan valóban a társadalom mocska taszított a szakadékba, de a Fleckből kisarjadó Joker jelleme sem jobb annál, mint ami ellen küzdeni próbál - a gazdagok szélsőséges viselkedésére adott radikális reakció ugyanabba a gödörbe tolja a lázadókat, mint amiben a felső tízezer dagonyázik.

Úgy nem lehet a társadalom problémáiról filmet forgatni, hogy közben elfelejtünk annak részleteiről mesélni. Ilyen komoly témáról úgy mesélni, hogy közben a hátteret csak a gazdag-szegény ellentéttel rajzolják meg és közben elhagyják a probléma egyéni tényezőit. Gotham valóban bűnös városnak tűnik, de a forgatókönyv ezen elemeket csak sablonos eszközökkel ábrázolja, egy ilyen méretű lázadásnak nem megfelelő alapozása ez a fajta eszköztelenség.

Tehát a technikai paraméterek ugyan valóban remekek, de a Joker akkor lett volna valóban klasszikus, ha a mondanivalóját és fő karakterét nem sok másik film elemeiből ollózta volna össze, na meg ha kellő odafigyeléssel tud az amúgy fontos alapvetéseivel foglalkozni. Amit azonban így kapunk, az nem több egy stílusosnak szánt képregényfilmnél, ami pont annyira távol áll a művész- és szerzői filmektől, mint mondjuk a Bosszúállók, csak teljesen más irányból.