Vincenzo Natali mindig is az érdekfeszítő alapötletek embere volt. Legyen szó a Kockáról, a Cypherről, a Nothingról, a Hybridről vagy akár a Haunterről. Ebben kifejezetten konzisztensek a filmjei, mégis mindig úgy érzem, hogy ő az a csávó, aki 22 éve az első próbálkozásból készített egy kultfilmet és azóta is annak árnyékában él. A Kockával valamibe beletrafált, de valószínűleg ő se tudja mibe, látva az azóta termelt filmjeit. (Kísértetiesen hasonló pálya, mint Mathieu Kassovitz-é, vagy mint ami Neill Blomkamp-nak kinéz.) Ebben az In the Tall Grass csak megerősíteni tudott.

Az In the Tall Grass középpontjában egy már kaszálásra bőven megérett mező található, ami olybá tűnik egy pszichológiai labirintus, ahonnan nincs kiút. Ha valaki betéved oda, akkor mindegy merre indul el, egyre mélyebben és mélyebben találja magát a fűdzsungelben. Egy ilyen alapsztori után szerintem marhára adná magát egy lélektani párhuzamokkal tűzdelt pszeudo-thriller. Telis-tele olyan bölcsnek szánt, már-már közhely metaforákkal, hogy  „minél jobban küzdesz, annál jobban elnyel” vagy „előbb találd meg önmagad és megleled a kiutat” vagy tudom is én, valami hasonló gondolatiságot, amit a Kockában látnak az emberek. De nem. Ez egy basic misztikus menekülős horror, ami a lehető legföldhözragadtabb értelmezése ennek a sok lehetőséget biztosítani képes helyszínnek. Milyen ironikus! Ebből fakad a mű legnagyobb vétke, azaz a fűerdő semmi több, mint egy díszlet (ha úgy tetszik biodíszlet). A film csak minimálisan használja ki a magas fű idő- és tér manipuláló képességét. Csak egy gimmick, aminek a játékszabályai az író kénye-kedve szerint működnek. A történet jó részében csupán egy kifogás arra, miért nem tudnak a helyszínről elmenekülni a főszereplők.

Hihetetlen mennyire beleillik a „Natali művek” kánonba az In the Tall Grass. Az alapötletről és az azzal való semmit sem kezdésről már volt szó, de fölöttébb érdekes, hogy akárcsak a többinél, itt is elmondható, hogy az atmoszféra teremtésből hiányzik valami és olyan kifejezetten feszültnek sem érezni a filmet. Ez elég ciki, ha horrorról beszélünk. Kicsit úgy érzem Natalinak nincs igazán saját hangja, csak keresi, hogy mi lehet az övé. Eddigi filmjei kis költségvetésűnek ható kinézetét lecserélte erre a blumhouse-szerű indie tónusra, ami miatt olyan érzésem van, mintha egy Mike Flanagan filmet néznék (annyi különbséggel, hogy az eddig említett hibákból Flanagan nem vét egyszerre ennyit). Vicces egybeesés, hogy újabban úgy tűnik mindketten Stephen King adaptációkban utaznak.

A tény, hogy Vincenzo Natali, 6 év sorozat rendezői kitérő után, visszatért a filmekhez szerintem mindenképp örömteli, mert nem egy rossz rendező, de mára már nyilvánvalóvá vált, hogy egy olyan filmet, mint a Kocka még egyszer nem fog tudni lerakni.