A filmet a miskolci Cinefesten volt szerencsénk megtekinteni

Nehéz megmondani, hogy hol van az a határ, ameddig egy szociális kérdésekkel és társadalmi értékekkel foglalkozó alkotás még működőképes, hiteles tud lenni, és mikortól érezzük már soknak vagy éppen torzítottnak azt a képet, amit az adott film megalkot. Ennek az az egyik oka, hogy valamennyi társadalom iszonyúan megosztott a különbféle értékek mentén, a másik pedig az, hogy nem tudunk egy egységes receptet leírni, pont amiatt, mert többé-kevésbé mindenki máshogy tekint a világra, így pedig nehéz elkerülni, hogy egy komplex témában mindenki ugyanazt lássa meg. A nézőpontunk számtalan tényezőtől függ a szocializáción kezdve a kultúrától át, de ha mégis egy általános tézist akarunk felállítani a művészet és a társadalmi kitekintés témakörében, akkor talán kijelenthetjük, hogy a cél a legtöbb esetben a nézőpontok közelítése és a másik nézőpontjának értő megismerése lehet. A Monos is hasonlóan magasztos víziókat tűz ki maga elé, ám sajnos pont abban bukik el, hogy a saját nézőpontját sem tudja érdemben megfogalmazni.

Alejandro Landes kolumbiai rendező az új művében már rögtön az első percekben egy nagyon markáns világot teremt meg valahol Dél-Amerika kietlen hegyvidékeiben. Látjuk, ahogy a természet csodái megelevenednek előttünk, és ahol a felhőtlen szabadságnak semmi sem szab határt, ám ezt a paradicsomi látszatot hamar az ellenkezőjére fordítják a készítők, és szembesülünk azzal a kíméletlen pokollal, amelyben a főszereplőink tengetik a mindennapjaikat. Nem túlzás túlvilági hangulatról beszélni, még akkor sem, ha a totális rögrealizmus keretében mozgunk végig, ami már egyenesen vonzza maga után az értékek kiüresedését és a normák lezüllését.

Itt van nekünk egy nagyjából 10 fős gyerek csapat, akik gyakorlatilag katonai (gerilla) szolgálatot teljesítenek egy titokzatos szervezetnek, és épp ebből az alaphelyzetből kiindulva a Monos kezdetben egy rejtélyfilm hatásmechanizmusával próbál operálni. Kik pontosan ezek a szereplők? Milyen célből viselkednek úgy, ahogy? Kinek a céljait szolgálják? És ki az a túsz, akit olyan megszállottan őriznek? Már a bennünk megszületett kérdésekből is egyértelművé válik, hogy a film jelen korunk egy komoly, éjsötét jelenséget veszi górcső alá, a modern terrorizmus egy bizonyos szerveződési formáját, hiszen jól tudjuk a különböző híradásoknak köszönhetően, hogy nem csak Dél-Amerikában, de a Közel-Keleten, sőt Afrikában is egy bevett gyakorlat a fiatalkorúak felfegyverzése és beszervezése.

Landesék megtehették volna, hogy sokkal nagyobb csinnadrattával járják körbe ezt a témát, de minél előrébb haladunk a játékpercekben, annál egyértelműbbé válik, hogy a hangsúly mindvégig azon lesz, hogy a földhöz a lehető közelebb mutassák be az eseményeket, és ahelyett, hogy globális megállapításokat tenne a jelenségről, a Monos inkább a fiatalok társas viszonyaira és lelkivilágukra szeretne koncentrálni. Ebben a korrelációban viszont ott hibádzik a koncepció, hogy nem megyünk bele elég mélyen a karakterek érzéseibe ahhoz, hogy a film ténylegesen bemutassa azokat a folyamatokat, amik ilyenkor lezajlhatnak egy lényegében még gyerek fejében. Persze látjuk, hogy a szerelmi csalódások, az egsziztenciális kilátástalanság, az érzelmi törődés hiánya és környezeti nehézségek miként nyomják rá egytől-egyig a bélyegüket a szereplőkre, de ezeket pont olyan egyszerűen és pont olyan pongyolán teszi a film, mintha a készítők megálltak volna az első skiccnél.

Jóllehet, sokáig okosan játszik azzal a Monos, hogy nyitva hagyja a felvetéseket, de ez a taktika csak akkor lehet működőképes, ha a kulcskérdésekre a nap végén van válaszod is, de minél közelebb érezzük magunkat a fináléhoz, annál inkább tudatosul bennünk, hogy ilyenekkel nem készült a cselekmény. És ezt azért fájó leírni, mert a lerakott pillérek, és a képekből áradó atmoszféra képes szinte azonnal beszippantani minket, a megtartáshoz viszont többre van szükségünk egy bizonyos pontot követően, ám kénytelenek vagyunk belátni, hogy a film nem igazán tud mit kezdeni az általa felvázoltakkal, és mintha saját maga is megijedne attól, hogy miként is ábrázolja a kétségkívül súlyos, szereplők közötti feszültségeket. Kvázi azt, hogy hogyan válik az egyén eltartottból egy autonóm személyiséggé egy olyan közegben, ahol ezek a hatalmi viszonyok a szintlépésekkel mindig újratáplálják magukat.

Pedig a rétegek között ott van valahol elrejtve, hogy hogyan is ütköznek a karakterek életigenlő, valamint az ezzel ellentétes beletörődöm, nihilista világképei. Ez lenne az a konfliktus, ami kiemelhetné a filmet a középmezőnyből, de valójában ezek az elgondolások teljesen megalapozatlanul jelennek meg a történetben, minek hatására talán nem is meglepő, hogy Landes mindannyiszor megfutamodik attól, hogy mondjon valami újat, és egy egységes nézőpont kialakításával velünk is megértesse, hogy Kolumbiában milyen érzés ilyen körülmények között élni. Ha meg nem ez a mozi fő célja, akkor vajon mi?

A kissé bizonytalan rendezői kezek végül oda vezetnek, hogy egy teljesen inkonzisztens élményt kapunk: a film tempója esetlen, ugyanis a látottak nem igazán írnak le íveket, és végeredményben nincs is egy olyan színtiszta fő motivum, ami köré lehetne szervezni a cselekményt, aminek következtében jobb híjján üres területekre futnak ki a megkezdett történet-szálak. Egyedül a már említett túsz karakterének esetében lehet következetességgel "vádolni" a készítőket, akinek a sztoriján keresztül egyértelművé válik, hogy mi lenne a mozi hitvallása, és mi az amit a cselekmény egészére nem tudtak kiterjeszteni: egy olyan helyzetben találjuk magunkat, amiből nem igazán van menekvés, mert vagy az embertársaink vagy maga a természet fog felfalni minket, így gyakorlatilag próbálkozni is értelmetlen azzal, hogy egy jobb sorsba vessük a hitünket, és ez teljesi megtöri az egyént.

Afelől tehát nincs kérdés, hogy tényleg nagyon fontos és ambíciózus témákat feszeget a film, de ezeket sajnos nem tudja úgy vászonra adaptálni, hogy abból egy kerek egész álljon össze. A lezárást követően is megmaradtunk azoknak a projekcióknak a szintjén, amit saját tudásunkból rakunk a képek mögé, és nem pedig azért érezzük az események súlyát, mert a film bontaná ki ezeket nagyszerűen. Ezzel ellentétben a Monos nagyon görcsösen dolgozik az ellen, hogy bármiről érdemben is kelljen mondania, ám túl komoly kérdéseket tesz fel ahhoz, hogy végül ne tudjuk meg az álláspontját, így az erőfeszítések többnyire eredménytelenül csapódnak le. Bár az továbbra is igaz, hogy ahány nézőpont, annyi értékelés létezhet.