Shakespeare-t a reneszánsz drámaírás legkiemelkedőbb alakjaként tartják számon. Sikere már korábban is hatalmas léptékeket öltött, népszerűsége pedig azóta sem apadt - nagy hatással volt a filmkészítőkre is, több, mint négyszáz filmes adaptáció készült el műveiből, emellett rengetegen inspirálódtak a drámaírótól, beleértve a nyugati kultúra egyik legnépszerűbb musicaljeit, a West Side Storyt, vagy az Oroszlánkirályt.

November elsején debütált Netflixen David Michod által írt és rendezett történelmi dráma, mely Shakespeare Henriád tetralógiájából táplálkozik. Alvin B. Kernan, amerikai Shakespeare-kutató egyik könyvében definiálta és pontosította a Henriád-fogalmát. Szűkebb értelmezésben ezalatt a II. Richárd, IV Henrik első és második rész, s az V. Henrik által egybefoglalt tetralógiát értjük. A tágabb értelmezés ehhez még hozzáveszi a korábban írt három királydrámáját, melyek a Rózsák Háborújának korszakát elevenítik meg.

Shakespeare tragédiái közül melyet a tágabb értelemben a Henriádokhoz sorolunk műfajilag királydrámák, s amellett, hogy a definíció szerint előírt központi alak egy valóban élt király, a korban propagandisztikus szerepük kiemelkedően fontos volt, politikai és társadalmi megközelítésből pedig a Henriád a feudalizmustól az individualizmusig való átalakulást kívánja képviseltetni. Marx és Weber elnevezése alapján pedig az 1350-1650 közötti időszak – Angliában - a nagy átmenet időszakának nevezhető az ideális paraszti-feudális társadalomtól az ipari-kapitalista típusig, mely csak Angliában történt meg ilyen korai szakaszban. Shakespeare tragédiáiban pedig pont ezt a társadalmi-, politikai átalakulást kívánta követni és szemléltetni. A szűkebb értelemben vett Henriád az író politikai drámáinak legkiemelkedőbb ciklusa, mely a központi alakon, Hal hercegen keresztül a hatalom megrendítően intim portréját festi le az olvasó elé. Markánsan ábrázolja a politika és diplomácia különböző kontextusait, a karakter magán- és a társadalomban elfoglalt pozíciójából eredő motivációk szembenállását, és igyekszik tartózkodni bárminemű állásfoglalástól, ezzel meghagyva a színházlátogató voksolási lehetőségét.

Ezen ciklus adaptálására vállalkozott David Michod és Joel Edgerton kollaborációja 2013ban, s a szinte hatéves projekt 2019. szeptember másodikán került először hivatalos keretek között vetítésre a Velencei Filmfesztiválon. Fontos megjegyezni, hogy a film inkább belehelyezkedik és inspirációs forrásként tekint a négy drámára, azoknak ideológiai fonalát veszi fel, a drámát erősen saját szájíze szerint használta a két író – erős karakterbeli, dramaturgiai változtatásokon esett át a mű végső formája, jóval többön, amit az egy színházból képernyőre szánt alkotás megkívánna. Ám ez nem hátrányként hozható fel a film ellenében, itt ugyanúgy hivatkozhatunk arra is, hogy Shakespeare maga is ugyanígy nyúlt a történelmi eseményekhez, melyek alapján a mű született.

Ha már ott tartunk, hogy a két dráma (itt: a W.S. mű és a film) vállaltan redundáns, meg kell jegyezni, eleve másból építkeznek. Shakespeare Hal-karaktere egy korábban iszákos életet élt, huszonéves kora második felében lévő fiatal fiú, aki közeli barátai szerint azóta megkomolyodott, megérett királyi pozíciójának betöltésére – így maga a mű is az udvar, az ország, a nép és saját maga felé mutatandó bizonyítás köré épül ki. Ezzel ellentétben Michod Hal-karaktere alapján a film inkább nevezhető egy alkoholista, kujon, láthatóan mániás depresszióval küzdő, szembetűnően még tinédzserkora végét taposó srác coming-of-age filmjének.

Habár dramaturgiában és történetvezetésben nem is egyezik a két mű, Michod kezet foghatna Shakespeare-rel, ha karakterfejlődésről van szó. A film során ugyanis Hal személyiségét ért fejlődések teljesen indokolatlanul történnek meg. Akaratlanul is egy tinédzser juthat eszünkbe Hal viselkedésének láttán, mindenre húzza a száját, semmit nem szeretne csinálni, egy apró kérlek után azonban mégis rögtön ugrik feladatait és kötelezettségeit megtenni, közben pedig aktívan érzékelteti az „ezt csak ti akarjátok, mégis megcsinálom, de feltűnően semmi kedvem nincs hozzá” – néven jól ismert végtelenül irritáló viselkedésformát, mitől már tíz perc után agybaj kerülgeti a nézőt. Itt pedig még társul is ehhez egy jó erős mániás depresszió is, ami Hal-on keresztül áthatja az egész filmet. Viccen kívül, egy ponton a filmben még ki is jelentik, hogy a francia király aggódik Hal mentális egészségéért. A film során tanúsított viselkedése a fiatal királynak pedig csak szimpátiát kelt bennünk a francia király felé, mert ő kimondta azt, amit mi nem akartunk.

Kézhez kapnak a film során tehát egy súlyos depresszióval küzdő fiatal királyt, ki távol az udvartól töltötte serdülő és eddigi fiatalkorát is. Így bármennyire próbálják mondani több ponton is, hogy jó neveltetése és bölcs viselkedése van, láthatóan V. Henrik azt sem tudja mi történik körülötte, semmit nem tud kezdeni egy hirtelen jött helyzettel sem. Ismétlődővé vált szerkezet lett a film során a jelenetsorozat, mely szerint adódik egy probléma, Hal kedvetlenül, depressziósan elvonul, majd egy barátja/szolgája siet segítségére és kis unszolás után mondja meg neki, mégis mit kéne tennie az adott szituációval. Talán a hármat sem üti meg azon döntések száma, melyeket saját magától, egy-egy körülötte lévő ember rábeszélése nélkül hoz meg.

Az V. Henrik köré épített kultusz rombolását kívánó film a hős, erőskezű lovagkirályból identitászavaros tinédzsert kreál, s míg erősen próbálkozik a mártírgyártással is, eszközein keresztül nem a kívánt hatás jön át, ahelyett, hogy a király muszájhelyzetek megoldásául szolgáló hősies cselekedeteit, gyors és kreatív ítélőképességét méltatná, számunkra már csak Hal feudalizmus oltárán feláldozott személye marad, s míg vele is ügyesen elhitetik, hogy erőskezű, önálló uralkodó, pedig döntései mögött mindig más emberek állnak. Szép lassan a film során már mindenki csak egy tényezővé, bábbá válik egy megállíthatatlan gépezetben.

A Trónok Harcával trenddé váló, középkort komor, korábbiakhoz képest realisztikusabban bemutató, a lovagregények tipikus, mesés hangvételétől radikálisan elszakadni akaró hullám része ez a film is, shakespearei gyökereinek hála viszont a jelenetsorok nagy része elbagatelizálás, elromanticizálás fájó áldozata lesz, mellyel csak egy hatalmas szakadékot szélesítenek ki az ábrázolt történet módja és az ábrázolás mikéntje között. A ’mókuskerékből való kiszakadást’ pedig, spoiler, a szerelemmel próbálják reprezentálni végső, shakespearei fordulatként, ami már végképp összezavarja az egyébként is ellentmondások tömkelegével küzdő, realisztikusságra törekvő ábrázolásmódját.

Hibái legtöbb esetben az alapvető, forgatókönyv és rendezésbeli kiütközéseknek tudható be. A mű látványvilága kiváló alapot biztosít a film dramaturgiájához, kosztümös filmeket kedvelő személyeknek kiváló díszletpornó lehet. Timothée Chalamet által alakított V. Henrik film eleji tiszta vonásai, porcelán bőre messze kiemelkedik az udvar többi embere közül, s megrázkódtatásai során szép lassan olvad bele tónusa szolgáéi közé, annál többet veszít tiszta vonásaiból. Talán az egyetlen, amibe felesleges lenne belekötni mégis hiányolandó, az az akcentus. Kifejezetten irritáló tud lenni egy angol film, ahol amerikai kiejtéssel szólalnak meg briteket játszó színészek. Emellett kiemelendő, hogy az egyébként is karakterét kiválóan hozó Robert Pattinson üdítően jól elsajátította a francia akcentust.

Persze a forgatókönyvben ejtett hibái nem feltétlenül jelentik azt, hogy a film ezektől radikálisan lenne rossznak nevezhető. Illogikussága szórakoztató, látványvilágát évekig elnézné az ember, a csatajelenetek szépen koreografáltak – de nem eléggé. Ha a rossz forgatókönyv mellett rendelkezne elegendő jó elemmel – például jó rendezés -, de ezt még az apróbb jó pillanatai sem emelték ki alapvető hibáinak kiélezettségéből. Kontextusában nem állja meg a helyét, nem felel meg egyik olvasatának sem, lassú és szájbarágós stílusa maximum olyan formában lehet élvezhető, ha az ember nem látott még életében háromnál több történelmi drámát.