Új rovatunkban villámkritikák formájában tekintünk vissza a mögöttünk álló hónap mozis felhozatalára, illetve egyes esetekben az idevágó streaming premierekre. Januárban ezeket a filmeket láthattuk:

Tőrbe ejtve / Knives Out

Minden műfajnak megvannak a maga szubzsánerei, így krimiből is ismerünk csavarosat, egyszerűen előadott bűnügyeket, de klasszikus nyomozós-rejtélyes-kirakósdarabos történeteket is. A Tőrbe Ejtve látszólag ezen három felsorolt sztori keverékeként jött létre, és első látásra Rian Johnson ahol lehet, próbál csavarni a műfaj alapvetésein. Azonban a felszín alá nézve kiderül, hogy a fiatal rendező valójában úgy alkot maradandót, hogy a krimi alapvetéseit saját magukkal szembeállítva facsarja ki és teszi azokat szórakoztatóvá, hiszen nagyon jól eltalálja a történet arányait, a főbb karakterei pedig bár nagyvonalakban ismerősek hasonló filmekből, az itt felvázolt egyedi szituációk miatt újszerűbbnek hatnak, míg az életre keltésben a kiváló casting segített sokat. Ebből adódóan a mozi úgy is tud szórakoztatni, hogy a legtöbb elem ismerősnek tűnik. Ugyanakkor egyes hangoztatásokkal ellentétben, a Tőrbe ejtve nem a szemfényvesztésként szolgáló csavarjaiban erős, hiszen ezek épp olyanannyira felnagyítottak, mint egyes további motívumok a műben. Példának okért, Daniel Craig nyomozója éppúgy értelmezhető karikatúraként, mint az Ana de Armas által alakított főszereplő. A film pedig pont amiatt jó, mert úgy képes elővenni, leporolni és csatasorba állítani a műfaj kedvelt aspektusaut, hogy közben a történet nem érződik papírszagúnak és nem egyszer sikerül úgy mosolyognia önmagán, hogy közben nem lesz nevetséges. (Szucsik János)

Átok Háza / The Grudge

Az ezredforduló közepén élték a fénykorukat a modern J-Horrorok, vagyis azok a japán kísértetfilmek, melyek egy időben keverik a természetfeletti elemeket a pszichológiai terrorral, és amelyek már inkább a nyugati klasszikusokból táplálkoztak, mint a hazai folklórból. A Körrel egyetemben az Átok széria is egy olyan cím, amit nem tudnak elengedni egyes stúdiók, noha napjainkban a fogyasztói kereslet már igencsak megcsappant ezekre a mozikra. Ennek „gyümölcse” az idei Átok háza, ami inkább rebootolja, mintsem folytatná a japán démonok ámokfutását, hiszen a formula a régi: Kayako szörnyű halált halt egykoron, aki emiatt mindenkinek az életét megkeseríti, aki beteszi a lábát az otthonába, az átok pedig hamar az őrületbe kergeti az áldozatait. Persze felesleges egy ilyen produkciótól csodát várni, ám mégis némi reményre adott okot, hogy a projektben az eredeti mű készítője és Sam Raimi is részt vett, valamint a rendező az a Nicolas Pesce lett, aki korábban egyedibb hangvételű filmekhez is a nevét adta. Mindezek ellenére a végeredmény még a legpesszimistább elvárásoknál is rosszabb lett, ugyanis a történet egy lerágott csont, a hatásmechanizmusa pedig kimerül a 3 percenként érkező jumpscare ijesztegetésekben, amibe már fél óra után belefáradunk és később sem ér bennünket meglepetés. Lehet, hogy rögtön meg is van az év legrosszabb filmje. (Szarvas János)

Dolittle

Nehéz mit mondani egy filmről, amiben egy minden képzeltet felülmúlóan ripacs Rober Downey Jr. keresi az Élet fáját beszélő CGI-állatokkal. Sem a nyögvenyelős, gyermeteg és kínos humora, sem a közhelyes, papírvékony és minden mélységet nélkülöző drámája nem indokolja a Dolittle létét. Ráadásul olyan színészeket sikerül elkótyavetyélnie, mint Jessie Buckley vagy Michael Sheen, bár utóbbihoz kötődik a film egyetlen potens és kellemes poénja. Ha másért nem, azért megéri végignézni, hogy lássuk miként eszközölnek beöntést egy sárkányon. (Hannos Gábor)

Judy

Az életrajzi filmes műfajt - az adott keretek miatt – továbbra is könnyen ki tud aknázni Hollywood Persze a biopic-ek esetében is akad néhány egyedibb ecsetvonással megrajzolt darab, amik leginkább azzal tűnnek ki a tömegből, hogy a film elbeszélői stílusát az adott illető személyiségére szabták (pl: Rocketman.) A Judy Garland életéről szóló Judyban is meg lehetett volna a lehetőség arra, hogy egy színesebb, érdekesebb hangvételű mozi lásson napvilágot, ám az Óz, a csodák csodája egykori gyereksztárjának az élete második, sötétebb feléről készült film sajnos csak a jól kitaposott utat követi. Judy leég pénzügyileg, Judynak maga mögött kell hagynia a gyerekeit, Judy alkoholproblémákkal küzd, Judy szorong a fellépései előtt. Noha Renee Zellweger valóban hitelesen transzformálódik át Garlanddá és a remek alakításával viszi előre a cselekményt a hátán, záros időn belül rájövünk, hogy aligha várhatunk olyan rétegeket a filmtől, amitől lényegi betekintést nyerhetnénk Judy lelkivilágába. Rupert Goold rendező ehelyett biztonsági játékot játszik és egy olyan (sokszor arcba mászóan melodramatikus) pontot nem hagy kiaknázatlanul, amire már a mozi előtt is számíthattunk. Ennek köszönhetően pedig a Judy is egy olyan darab, amire néhány hét/hónap múlva már aligha fogunk emlékezni. (Szarvas János)

Árok / Underwater

William Eubank most nőtt valamennyit a szememben, mert egy ilyen sótlan, százszor látott cuccot nézhetővé tudott tenni az egyedi megoldásaival. Nagyon jók a kameramozgások, a zene és Kristen Stewart is, de az unalmas sztori és a szar karakterek gátat szabnak a film élvezhetőségének. Igaz, az Insurgent és a Tarzan legendája íróitól még ez is egy emberfeletti teljesítmény volt. Amúgy T.J. Miller nem unja már, hogy minden filmben saját magát játssza? (Hagymássy Gábor)

Bad Boys: Mindörökké rosszfiúk / Bad Boys For Life

Ma már az egyik legelcsépeltebb kijelentés, hogy a filmes franchise-ok korát éljük, de amikor azt látjuk, hogy egy olyan "széria" is új darabot kap, aminek mindezidáig a legutolsó része 2003-as, akkor be kell látnunk, hogy továbbra sem enegdhetjük el ezt a lózungot. Habár a Michael Bay által megálmodott, és a Will Smiths-Martin lawrence páros által fémjelzett Bad Boys filmek, valamint az egész akció vígjáték műfaj az előző évtizedekben élte a fénykorát, azért még manapság is látnak napvilágot egy-két ilyen lazább kötésű, ész nélküli mozik. Gondoljunk csak a Halálos Iramban szériára, amellyel kapcsolatban ki is ütközik, hogy mennyire elját a zsáner felett az idő, ha arra gondolunk, hogy képesek vagyunk ezekre a filmekre ma már egyfajta bájjal és nosztalgiával tekinteni. Valami hasonó a helyzet az idei Bad Boys mozival is: hollywoodi mércével nézve látványos, szórakozottan idióta, és bizonyos mértékig szerethető, csak amikor az autós üldözések és a bromance-nél mélyebb dolgokkal próbálkozna, kiütkzözik, hogy az igencsak korlátolt keretek között mennyire életidegennek hat minden új húzása. Köztük egy olyan fordulattal, amit senkinek sem kvánnánk. (Szarvas János)

Botrány / Bombshell

Lendületes stílusú és nem annyira ordítóan elfogult, mint a Vice volt. Van egy rohadt hatásos jelenete is Margot Robbie és John Lithgow között. Viszont a FOX News-t nem ismerőknek, több a filmhez alapvető infót nem közölt, szóval pár dolgot nem igazán értettem. Nem véletlenül vitte el az össze létező smink díjat idén. Ami Lithgow-t illeti, nem hittem volna, hogy egyszer látom majd őt, minden vígjáték jóságos nagypapáját egy ekkora görény szerepben ennyire jól játszani. (Hagymássy Gábor)

Kisasszonyok / Little Women

A színésznőből rendeővé avanzsáló Greta Gerwig először 2017-ben tűnt fel ebben a szerepkörben. Már a Lady Birdöt is nagyn sokan szerették annak ellenére, hogy nem igazán tudott új színeket vinni a coming-of-age műfajba, még akkor sem, ha nagyon szépen épült fel a film. Gerwig idén már hozott anyagból dolgozott, ugyanis új mozija az ugyanezen a néven íródott könyvön, valamint számos egyéb (film, színház) feldolgozáson alapszik. Az amerikai polgárháború idején játszódó történet 4 lány testvér eltérő életútját dolgozza fel, kiknek árván felnőve jórészt maguknak kell olyan fogalmakkal megismerkedniük, mint a család, a kötődés, az egyéni boldogulás, szerelem vagy éppen magány. A cselekményből egy ténylegesen szép és érzéki tabló rajzolódik ki, aminek a közepén a szerkesztés és a forgatókönyv áll. ugyanis Gerwig és stábja hihetetlen jó érzékkel találják meg azokat a pillanatokat, amikor a több idősíkon játszódó pontoknak össze kell érnie, annak érdekében, hogy a lehető legerősebb hatást gyakorolja az a történtekre. Ugyanakkor egy kicsit olyan érzésünk is lehet, hogy a rendezőnőnek még kicsitt több magabiztosságot kell gyűjtenie azon téren, hogy mikor mit és mutasson és mikor mit meséljen el. Ha egyes kulcsmomentumokban kicsit több lett volna az előbbiből és kevesebb az utóbbiból, akkor egy még erősebb produkciót látunk, de a Kisasszonyok ezzel együtt is a január egyik, ha nem a legerősebb filmje. (Szarvas János)

Jojo Nyuszi / Jojo Rabbit

Taika Waititi már a Deadpool és a Guardians of the Galaxy sikerét meglovagolni igyekvő Thor: Ragnarök kapcsán prezentálta, mennyire fárasztó és infantilis humorérzéke van. Valószínűleg ezzel ő is valamelyest tisztában van, ezért ehhez a humorhoz választott egy sokkal testhezállóbb nézőpontot, egy gyerekét. Ez egy kifejezetten jó lépés lenne, ha a Ragnarökben hagyta volna ezeket a borzasztóan mesterkélt, nézőre kacsintgató poénjait, amitől úgy érzem Waititi időről-időre kibújik a vászon alól és széles vigyorral a képén mutogat magára, a komikus írózsenire, ami a legkevésbé sem segíti azt a törekvésem, hogy a karakterek személyes drámáit átérezzem. A filmnek vannak azért jó poénjai, erős pillanatai és értelmes gondolatai, de erősen rátelepszik szájbarágós keveset mondása és gimmicky-sége, mint például a néha-néha előbukkanó, Hitler jelmezben ugrabugráló rendező. (Hagymássy Gábor)

1917

Egy őrülten jó techdemo, ami jelen esetben elegendő felmentés egy vékony történethez. Annyira precízen csiszolt a struktúrája és a koreográfiája, hogy egy élmény benne gyönyörködni. Sam Mendes igazán most bizonyította számomra, hogy egyszerre képes egy széles nézőközönséggel kompatibilis pattanásig feszített tempójú és egy szakmai szemmel is elképesztően kimagasló filmet tető alá hoznia. Ennyire változatos és mégis konzisztens fényhasználatot, kameramozgást és zenét egyszerre jó eséllyel sose láttam, mindezt úgy, hogy folyamatos mozgás és fényviszony változások mellett is tökéletesen kinéző tűéles a kép. (Hagymássy Gábor) 

Csiszolatlan Gyémánt / Uncut Gems

Noha a Good Time ACID-ban úszó világa a 2017-es év egyik legjobb filmélményével ajándékozott meg minket, a Safdie testvérek nem voltak képesek megújulni, és ugyanarra a narratív struktúrára húzták fel az Uncut Gems-et, mint Robert Pattinson neonárban úszó, tehetetlenséggel színezett "passió"-ját. A megveszekedett szerencsejáték függő ékszerkereskedő pokoljárását Adam Sandler sokat méltatott - és egyébiránt valóban kiváló - alakítása sem menti meg, hogy ne egy szorgosan elkészített önismétlésnek érezzük. Ettől függetlenül a végjáték feszesen megírt, megrendezett és megvágott 10 perce mégis megmenti attól, hogy elfecsérelt 135 percként emlékezzünk az Uncut Gems-re. Kár, hogy ez kevés az üdvösséghez. Kevin Garnettet jó volt látni. (Hannos Gábor)

Úriemberek / The Gentlemen

Az Úriemberek marketing kampánya nagyon egyszerű volt: Guy Ritchie végre visszatér. Hiába készített az angol rendező 2000 óta 8 filmet is, kritikai szempontból egyik sem volt egyértelműen sikeres. A sorozatos bukások után viszont Guy Ritchie tényleg visszatért ahhoz, ami egykor a nagy nevek közé repítette őt, vagyis az erősen korhatáros, szókimondó gengszter fekete komédiákhoz. A kommunikáció nem is hazudott, ugyanis a  Matthew McConaughey – Charlie hunnam – Hugh Grant – Colin Farrell négyes által fémjelzett mozi tényleg hosszú idő óta az első, ami csak egy kicsit is meg tudja teremteni a Blöff, valamint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső világát. Ettől függetlenül nehéz eldönteni, hogy inkább minden jó pillanatra jutott egy rossz, vagy minden rosszra jutott egy jó. Egyfelől számos olyan jelenetet tartalmaz az Úriemberek, amin őszintén lehet szórakozni, de hamar követi ezt egy olyan is, amiben Ritchie a liberális bűntudatról értekezik, vagy éppen arról, hogy ha valakit „fekete köcsögnek” hívsz, akkor az miért nem feltétlen rasszizmus. Magyarán szólva a készítők elég bután és bénán állnak bele egyes témákba, amik árnyalják azokat az elemeket is, amik egyébként működnek önmagukban. Azt ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy Ritchie tényleg végre egy olyan filmet rendezett, amiben otthonosan érzi magát, még ha egy kicsit túl sok önismétléssel is dolgozik. Már csak az a kérdés, hogy ez kinek mennyire talál be. (Szarvas János)