Ritkán tántorít el a kritikai visszhang egy film megtekintésétől, azonban a Piercinggel kapcsolatban mégis ez a helyzet állt elő. Ugyan Nicolas Pesce 2018-as rendezése annyira kötelezőnek tűnt, hogy még a mozi alapjául szolgáló könyv is a polcomon landolt, ám a bemutató után mégis visszakoztam a műtől a lesújtó vélemények miatt. Pedig az eredeti, szintén Piercing című könyv kifejezetten jó alapot szolgáltat egy fontos adaptációhoz, hiszen Murakami Rjú szövege - bár sok helyen elidegenítő -, több olyan tanulsága is van, amely maradandóvá teszi azt, míg a rendszerint feltörő, robbanásszerű brutalitása nem mindennapi feszültséget eredményez a befogadóban.

2018-ban kifejezetten jó párosításnak tűnt a sokoldalú könyv és a fiatal Pesce duója - az akkor 28 éves rendező épp túl volt az Anyám szeme című első munkáján, amely ugyan horrorként aposztrofálta magát, sokkal inkább a műfaj művészi oldalát közelítette meg. Így bár a film nem találta meg a széles közönségét, az egyedi horrorok rajongói szerették és rengeteg helyen dicsérték annak sokoldalúságát. Ennek ellenére a Piercing adaptációja talán túl nagy falatnak bizonyult a még mindig igen fiatal rendező számára, aki időközben ráadásul óriásit bukott az idei Az átok háza remake-kel is.

Pesce ahol tudja, saját képére formálja az alapanyagot, melynek következtében többnyire szót sem ejt az expozícióról, cserébe felerősíti a Rjú művében fellelhető szürrealista jeleneteket. A film talán épp ezek miatt a húzások miatt bicsaklik meg a karaktereivel, így hiába nyújt eszméletlen jó alakításokat a Wasikowska - Abott páros, az általuk életre keltett szereplők túlságosan is egydimenziósak. Mindez önmagában még nem okozna hatalmas problémákat, mert a könyv főszereplői sem voltak komplex (anti)hősök, ugyanakkor jellemek totális hiányában a mindössze 80 perces játékidő nem tud mit kezdeni, ami bántó ürességet kölcsönöz a kulisszák mögé.

A tény, hogy gyakorlatilag csak karakterskicceket kapunk, alaposan aláaknázza a szereplők kvázi-macska-egér játékát, ebből adódóan nincsen komolyabb tétje a történetnek, a feszültség pedig a néhol kifejezetten brutális képsorok ellenére sem működik. Talán összességében ez a film legnagyobb problémája, mert bár Pesce valóban jól használja a szürrealizmust (Abott karakterének tripje elég maradandó), a cselekmény nincs kellően súlyozva, így csak jól megkomponált, de valódi mélység nélküli történetet kapunk.

Egy aspektusban azonban kifejezetten jól muzsikál a Piercing: Pesce ahol teheti, fejet hajt a mára már gyakorlatilag halott giallok előtt - a felcsendülő dalok többsége is jól ismert giallo-muzsika, ugyanakkor a forgatókönyv jól írja át a szubzsáner ismert paneljeit. Kifejezetten ötletes húzás, hogy a külső díszletek gyakorlatilag makettekre alapulnak, a belső terek tárgyai és berendezései pedig egytől egyik a 60-as - 70-es évek darabjai, így a Piercing hangulata az, ami talán egyedül teljes szívből dicsérhető.

Őszintén szólva kicsit sajnálom, hogy Nicolas Pesce az Anyám szeme remek eszközei után két ilyen nem túl erős munkával jelentkezett, mert bár még mindig fiatal rendezőről beszélünk, főleg Az átok házának "vállalása" és kivitelezése is aggodalomra ad okot. A Piercingnek viszont az a legnagyobb hiányossága, hogy bár bevállalós alkotásnak tűnik véres képsorokkal és izgalmas cselekménnyel, valahogy az egész történet élét csorbítja az, hogy a karakterek nem működőképesek. A film így műfaji alkotásnak túl karcsú, maradandó filmélménynek pedig túl üres - ez pedig nem épp szerencsés "identitás".