Az előzetes buzz alapján a Swallownak azt prognosztizáltam, hogy egy hatásvadász gross out film lesz. Lelki szemeim előtt már előre láttam a filmet, ahol egyre undibb dolgokat zabáltatnak meg a főhősnővel, hogy a nézők egy rántotthús aritmetikai érdességével rendelkező kaját se bírjanak többé lenyelni anélkül, hogy pépesre rágják. Egy szégyentelen zsigerig hatoló fájdalom élvezkedést vártam, köretként valami pszeudo-művész alibi sztorival. Erre még a cím is némileg rájátszott. Swallow, hogy ha esetleg bármely torrent oldalon filterezetlenül keresel rá, kidobjon egy kazal pornót és elfeledkezz arról, hogy mi a fenét is akartál eredetileg csinálni. Szerencsére nem vagyok egy kimondottan tehetséges vátesz és ezt a prekoncepciót sikerült benéznem.  Úgy értem, nagyon benéznem.

Hiszen Carlo Mirabella-Davis, aki egyébiránt, egy poszt-Once dokut leszámítva, szinte a semmiből jött, annyira pimaszul félvállról veszi ezt, hogy tiszteletet érdemel. A film eleje, mintha ebben a rájátszós szellemben készült volna, majd gondol egyet és a maradék nyelések oroszlánrésze képernyőn kívül, rövid, de elegáns ráutalásokkal lesznek a néző tudtára adva (olykor talán több hatást is gyakorolva) . Kvázi olyan érzetet adva, mintha fél óra után Mirbella-Davis azt mondaná, hogy elég a bohóckodásból, beszéljünk érdekesebb dolgokról. Ugyanis a Swallow a figyelemfelkeltő alaptémája alatt sokkal érdekesebb lélektani kérdéseket feszeget. Például, hogy egy ennyire extravagáns kényszerbetegség mögött milyen pszichológia bújhat meg és ez mennyire vezethető le saját kistílűbb kényszerességünkre.

A válasz pedig jó eséllyel az, hogy van valami a felszín alatt, amit szubliminálisan ezzel kompenzálunk. Nagyjából annyira hatékonyan, mint egy kanál vízzel kordában tartani az erdőtüzet. Ez a belső „erdőtűz” pedig akkora magnitúdóval világít, hogy képtelenség huzamosabb ideig ignorálni lelki roncsolódás nélkül. Előbb-utóbb el fog érkezni a szembenézés pillanata, amit valamilyen mértékű újradefiniálás követ. Ezt az ívet járjuk végig a film során.

Persze, fel lehet róni a filmnek, hogy ezt mégis hogyan vetítsem magamra, amikor egy normális gondolkodású felvilágosult modern homo sapiensnek alsó hangon is rohadtul antipatikus az összes szereplő egytől egyig. Tény, hogy az erőteljesen elnyomott főhősnő sekélyes világlátása és az őt körülvevő közeg összes tagjának önző, materialista érdekközpontúsága, nem éppen az azonosulható jellemek arcképcsarnoka, de azt fontos megjegyezni, hogy a bizarr témához dukál egy bizarr környezet, hogy a nézőnek hihetőek legyenek a karakterek érzelmi motivációi. Másrészt néha nem árt egy filmtől egy lépés távolságot tartani és csak szemlélni kívülről a történéseket. Néha az is tud üdítő lenni, ha nem kell mindenáron a magamhoz legjobban hasonlító szereplőt megkeresnem. Nyilván a körömrágásról egy jóval emberközelibb filmet lehetne csinálni, csak arra ötletem sincs hogyan lehetne érdekesen tálalni.

A Swallow egy kimondottan egyedi film, kifejezetten jól szerkesztett történetfolyással, ami nagyon okosan marketingeli magát. Hihetően, stílusosan tálal olyan gondolatokat, amiket érdemes megörökíteni, a nézőt pedig csak egy szükséges szintig sokkolja.