Noha temérdek lista születik a filmes portálokon, amelyeket a koronavírus, és annak nyomán kibontakozó #maradjotthon mozgalom hívott életre - mi is megcsináltuk a sajátunkat -, azonban ezeken a listákon kevés szó esik arról, hogy melyek azok a tevékenységek és közösségi terek, amiket határozatlan időre mellőznünk kell. Úgy döntöttünk, hogy összeszedünk 15(+1) olyan filmet, ami segít emlékezni a pandémia előtti időre, és felidézi bennünk a társas élet szépségeit. 

***

Egy vad éjszaka a diszkóban - Kasszafúrás techno zenére / Stark Raving Mad

Ha esetleg a cím szavai önmagukban egyenként nem lennének elég idétlenek, akkor tovább eszkalálhatjuk a helyzetet azzal, ha mondatba foglaljuk. A cím végén keletkező rag-halom remek munkát végez mondandónk röhejessé tételében. Hogyan máshogy lehetne stílszerűbb tort ülni az éjszakai szórakozóhelyek felett, mint a Kasszafúrás techno zenére-vel? Számomra ez a film az ezredforduló korstílusának a kvintesszenciája. Egy jól működő heist-film, ami emellett elkalauzol minket a pózerség természetes élőhelyébe, a diszkóba. Az úszószemüvegben bulizók és a random ázsiai tetoválások díszletvárosába, ahol mégis ki más lehetne felelős a buliért, mint az a Steve Stifler, aki Tyler Durden akar lenni, miközben a nézőt traktálja laza ars poetica kiselőadásokkal és az őt körülvevő többi karakter expozíciójával. Cheesy-nek hangzik, Seann William Scott-nak mégis bitang jól áll, mikor olyan random hülyeségekről beszél, mint az orindinky, a grönlandi törzsek vagy csak bemutat egyet egy oroszlánnak. A képi világ a Vonzás szabályait, a tempó a korai Danny Boyle mozikat idézi, nem beszélve a John Digweed komponálta soundtrack-ről. Ironikus, hogy Digweed valaha készített legjobb zenéit, fikázza rendszeresen a nightclub teljes közönsége. Lehet, hogy ez a film nem akart a korszak paródiája lenni, de az lett és mocskosul élvezetes nézni. (Hagymássy Gábor)

A tökéletes vacsora a kedvenc éttermünkben - Tampopo

Ha éttermi filmekre gondolunk, nyilvánvaló választásnak tűnne a Vacsorám Andréval, hiszen ki ne ünnepelné a nagy, mély beszélgetéseket, melyek rendszerint egy közösen elfogyasztott fogás és néhány ital után alakulnak ki. Azonban van egy mű, ami még Louis Malle 1981-es mozijánál is sokkal egyértelműbben kifejezi, hogy mit is jelent az étel szeretete és mit szimbolizál egy szimpla vendéglő az emberek életében. Valakinek a megélhetést, valakinek a kötődést, valakinek a kikapcsolódást, valakinek az önismeretet, valakinek a szerelemet, akárhány szempontból is nézzük. A Tampoponál pedig hatásosabban semmi sem mesélt még arról, hogy az ételek miképp nyújtanak számunkra testi és szellemi kielégülést, de az abszurd japán vígjáték egyes pillanatai legalább ennyire el is idegeníthetnek minden emésztéssel kapcsolatos dologtól. (Szarvas János)

Ott vagyunk már? - Snowpiercer - Túlélők viadala

Bong Joon-Ho igazi diadalmenete az idei év, az Élősködők elsöprő sikere ugyanakkor nem volt váratlan azok számára, akik ismerték a direktor korábbi munkáit. A Snowpiercer is a sikerültebb alkotási sorát erősíti, a film mozgatórugójául szolgáló poszt-apokaliptikus kulisszák pedig a sablonosság ellenére is jól zakatolnak. Joon-Ho ügyesen játszik a műfaj sajátosságaival és ugyan mainstreamebb köntösbe helyezi a történetet a tőle megszokottakhoz képest, a Snowpiercernek rengeteg erénye van: a színészi játékok, az akciók, a díszletek és úgy összességében mind megérnek egy misét. (Szucsik János)

Az óriás vászon az óriás vászon - Goodbye Dragon Inn

Talán kissé ironikus a Goodbye, Dragon Inn szerepeltetése a listán, hiszen – vékony, szinte nem is létező – történetét tekintve egy bezárásra ítélt mozi utolsó napját kísérhetjük szemmel. De Tsai Ming-liang nem esik abba a helyzetbe, hogy szélsőséges affektív megnyilvánulások közepette siratná a filmszínházak alkonyát. Magnum opusa sokkal inkább a társas kapcsolatok, interakciók hiányának keserűségét és azok szüntelen hajszolását hivatott reprezentálni. (Hannos Gábor)

Amikor szívesen öltözünk ki - Orosz Bárka / Russian Ark

Alapvetően nem lenne semmi érdekes abban a koncepcióban, hogy Oroszországban egy czári bálba hívják meg a társadalom felső tízezerjét, hogy aztán a fényűző díszletek között bolyongjunk 90 percen át. De ha leszögezzük, hogy ez idő alatt visszafejtjük az ország történelmét és 300 évet utazunk vissza az időben, ráadásul csupán 1 snittet használ erre a rendező Alexander Sokurov, akkor már más a helyzet. Az Orosz bárka ugyanakkor nem csak egy üres technikai bravúr, hanem egy komolyan rétegelt társadalmi tabló, melyben az az orosz néplélek köszön vissza ránk, ami büszkén részletez hosszasan minden nagyszabású estélyt, míg a háború gyötrelmeire pillanatok alatt rácsukja az ajtót. De vajon meddig lehet a múltba révedni és elzárkózni a külvilágtól? Igaz, minden bizonnyal mi is legszívesebben megfeledkeznénk a valóságról mostanság és csak tennénk egy kellemes sétát valamelyik múzeumban vagy díszes bálteremben. (Szarvas János)

Ami a fesztiválon történik, az ott is marad - Midsommar

Újfent tragédiával induló, és annak megoldását a valahova-tartozás már-már közhelyes – ugyanakkor helytálló – motívumával feloldó film. Noha alapvetően a horror zsánerét bővíti a Midsommar, végkifejletét Ari Aster rendező nem csupaszítja a profanitás és matéria szintjére, mint tette azt előző filmjével, az Örökséggel. Végig az idegen kultúra keretei és annak behatásai közt vizsgálja két egyetemista párkapcsolatát és annak felbomlását. A „fesztivál” közeg pedig élénkítően hat mind a karakterekre, mind a hangulatra. Nagy kár, hogy egy ideig hanyagolnunk kell ezeket az összejöveteleket. (Hannos Gábor)

Az utánozhatatlan irodai légkör - A főfőnök / The Boss of It All

Lars von Triert nem épp a vicces filmjei kapcsán ismerjük, azonban A főfőnök egy azon alkotásai közül, amin jól lehet szórakozni. Az irodai légkörben játszódó film központi alakja egy olyan főnök, aki kellemetlen döntései mögé egy nagy amerikai tulajdonost vizionál, hogy ezzel megóvja magát dolgozói haragjától. Azonban egy konfliktus után muszáj bemutatni alkalmazottainak a tulajt, aki szerepére "hősünk" egy színészt bérel fel. Trier tökéletesen csavarja a konfliktusokat és bár a film valóban nem sötét vagy lehangoló, azért a klasszikus vígjáték panelekre épülő történet nem épp úgy és nem épp ott lép meg, ahogy ezektől a kliséktől várnánk. Sokkal inkább társadalmi szatíra és maró körkép, mint valóban humoros filmélmény - ez pedig egyáltalán nem baj. (Szucsik János)

Szocializáció az iskolai padjai között - Ha... / If...

Ha az iskolára gondolunk, idealista szemmel sokszor a közösségi élet, a gondtalan gyermekkor és az első szerelmek juthatnak eszünkbe. Ezzel számol le Lindsay Anderson 1968-as klasszikusa, ami egy angol bentlakásos fiú iskola falai mögé kalauzol bennünket annak érdekében, hogy hol szürrealista, hol fekete, hol pedig maró szatirikus humorral derítsen fényt a diákélet ritkán bemutatott hátulütőire. Kit ne szekáltak volna az idősebbek? Kivel nem csesztek ki tanárok? És ki ne érezte volna úgy, hogy elnyomják a személyiségét a felesleges szabályrendszerek sokaságával? Bár tény, hogy nem ezeket hiányoljuk a legjobban az iskola bezárásokkal, de figyelmen kívül akkor sem hagyhatjuk őket. (Szarvas János)

A parti, ami sosem ér véget - Túltolva / Beach Bum

Harmony Korine tavalyi filmje ugyan egy tragikus esemény okozta gyászfolyamatot jár körül, de esetünkben nem is annyira a tragédia ténye, inkább annak feldolgozási módja érdekes, hiszen a The Beach Bum a hedonizmus méltatásának a filmje. Moondog excentrikus és kicsapongó karaktere az élvhajhászattal igyekszik enyhíteni a rátelepedő tragédia súlyát, és mint Nietzsche dionüszoszi embere, az eksztázisban és az azzal együtt járó kollektivizmusban találja meg művészetének, azaz a költészetnek, a hajtóerejét és magvát. Moondog olyan szemlélet mentén alakítja ki életmódját és életvitelét, melyet a járvány ideje alatt aligha engedhetünk meg magunknak. (Hannos Gábor)

Egy mise a templomban - Corpus Christi

Annak ellenére, hogy az egyház a kultúrában már nem annyira meghatározó, mint egykoron és szeretnénk azt hinni, hogy meghaladtuk, kevés olyan méltóságteljes hely van, mint egy templom, amiben még egy vallástalan ember is érez valamit a csontjaiban. Jan Komasa filmje csodásan mutatja meg azt az azonosulható tinédzsert, aki a jó úton akar helyesen cselekedni, de erre többek között előélete, környezete és a rendszer miatt esélye sincs. Aki szeretne valami értelmet adni az életének, de fél, ha csak úgy tesz, ahogyan azt elvárják, nem lesz alkalma rá. Ezért elmenekül oda, ahol konstans hazudozásban kell élnie, remélve, ha válaszút elé érkezik, rájön mi a helyes döntés. A filmben Daniel története nem arról az elcsépelt közhelyről szól, hogy tud-e választani a helyes, de rögös, és a helytelen, de könnyű út között, hanem sokkal életszagúbban tud-e olyan utat találni, amin tehet valami morálisan helyest, mert mindegyik út borzasztóan rögösnek fest. (Hagymássy Gábor)

Egy hosszú hétvége a haverok nyaralójában - Ház az erdő mélyén / Cabin In The Woods

Noha Drew Goddard debütáló filmjében egy öt fős társaság társaság kerül a középpontba, akik egy hegyvidéki faházban tervezik eltölteni a hétvégéjüket, a The Cabin in the Woods mégis alapvetően inkább egy horror-komédia, melynek elsődleges célja az „anyaműfaj” toposzainak kritizálása és önmagából való kifordítása. A listán való szerepeltetése egyfelől köszönhető a film iránti, már-már rajongásomnak, másfelől a szabadulószobák egyre popularizálódó közösségi tevékenységének jelenlegi hiánya indokolja. (Hannos Gábor)

A szurkolás szenvedélye - Péntek esti Fények / Friday Night Lights

Sok társadalomban a sport és a szurkolás azon kevés értékek közé tartozik, melyek ténylegesen összetartják az embereket, így ilyen szempontból is érdemes kiemelni, hogy az elmaradt sportesemények milyen hatással vannak a hangulatunkra. Ugyan erről a témáról az azonos címmel megjelent és 5 évadot megélt sorozat értekezett a legjobban, Peter Berg 2004-es a Friday Night Lights című mozija is meghökkentő érzékiséggel meséli egy texasi középiskolás focicsapat történetét és rajtuk keresztül egy egész közösség megannyi örömét, bánatát és büszkeségét, amit az aktuális szezon eseményei hívnak életre. Csak reménykedni tudunk, hogy hamarosan mi is újra letargiába essünk vagy éppen a fellegek felett járjunk kedvenc csapatunk meccseit követően. (Szarvas János)

Hobbi, amit otthon nem tudunk gyakorolni - A kutyák nem viselnek nadrágot / Dogs Don't Wear Pants

A társas igényeinkből fakadó valahova-tartozás akarása mindig is a narratívával rendelkező művészeti produktumok jellemző tárgya volt. A Dogs Don’t Wear Pants egy kevésbé reprezentált csoportot, a fétis-szubkultúrát (amennyiben egyáltalán lehetséges ilyenről beszélni) állítja fókuszba. Hasonlóan a The Beach Bumhoz, J.-P. Valkeapää műve is a tragédia és a marginalizálódása okozta izoláció feloldását járja körül az underground klubok neonfényei és bőrruházatai közé „menekülő” csoportosulás eszközével. (Hannos Gábor)

Szellemi pezsgés egy galériában  - A négyzet / The Square

Ruben Östlund a társadalmi szatíra egyik nagymestere, aki A négyzetben is úgy képes felskiccelni a szálakat, hogy bár sok zavaros dolog üti fel a filmben a fejét, a végképek mégis velünk maradnak. Rengeteg dologról szól A négyzet a felelősségvállalástól kezdve egymás elfogadásáig, Östlund pedig szokásához híven mindezt kellemetlenül szórakoztató keretek közé helyezi, hogy aztán egy - két csúcsjelenetben feltörölje velünk a padlót. (Szucsik János) 

Az élő műsor varázsa - Don't Think Twice

Nem csak mozikba, de színházakba sem járhatunk még egy ideig a karantén helyzet miatt, ám érdemes azokra a színészekre és előadókra is gondolni, akik emiatt a megélhetésüktől estek el. Ezt a világot mutatja be a Don't Think Twice, a humorista Mike Birbiglia 2016-os mozija, amiben egy New York-i improvizációs baráti társulat keserédes mindennapjai elevenednek meg előttünk. Mivel szakmájuk kicsi, közönségük meglehetősen kis réteget fed csak le és az áttörés is nagyon keveseknek sikerül, ezért nem meglepő, hogy előbb-utóbb a kis kreatív nézeteltérésekből és kiélezett konfliktus lesz, de a felszín alatt minden képkockában ott lakozik, hogy miért is érdemes alkotni valamit. Mi pedig már nagyon szívesen tapsolnánk vissza ezeket az alkotásokat. (Szarvas János)

+1, Egy kellemes séta a városban - Columbus

Ha a The Beach Bum Dionüszosz, akkor a Columbus egyértelműen Apollón szellemében készült el – amennyiben a nietzschei koncepciót vesszük alapul. Melankolikus, szemlélődő stílusából és álomszerű képeiből valami mély bölcsesség szól hozzánk, miközben a kamera hosszan pásztázza, és a főszereplőkkel együtt járjuk be Columbus kicsiny városát és az épületek belső tereit. Az egész listát átfogó Columbus szerepeltetése azért lehet releváns, mert az építészetről szól, és azoknak az épületeknek a szellemiségéről, melyek „térbeli lehetőséget” biztosítanak a felsorolt közösségi tereknek. (Hannos Gábor)