A filmrajongóknak az év utolsó hetei nem csak az ünnepek miatt érdekesek - ilyenkor zúdul ránk az a toplista áradat, amiből sosem lehet eleget olvasni, de hogy a nagy dömpingben ne csak a legnyílvánvalóbb filmekről emlékezzünk meg idén sem, a diverzitás jegyében összeszedtük kontinensenként azokat az alkotásokat, amelyeket a leginkább érdemesnek bepróbálni, ha kicsit szélesíteni szeretnénk a látómezőnket ilyen téren.

Dél-Amerika: La Casa Lobo / The Wolf House (ország: Chile)

Mi mással lehetne kezdeni egy ilyen listát, mint rögtön a mezőny légbizzarrabb, legnehezebben befogadható darabjával? A La Casa Lobo nem csak azért nehéz film, mert alapvetően egy nehéz témát dolgoz fel, de mindezt egy végletekig elvitt szürreális és kísérletező szemléletmóddal teszi, melynek részeként a műben nyoma sincs a lineáris történetveezetésnek vagy a hétköznapi logikának. Ennek nyomán meglehetősen nehéz nyomon követni a cselekményt, hiszen csak néhány információ foszlányból kéne kikövetkeztetnünk, hogy a történet kontextusát a '60-as évek elején megformálódott Colonia Dignidad (Méltóság kolónia) adja. Az ex-nácik által alapított szektában azon túl, hogy rabszolgaként tartották a chileieket, mindennaposak voltak az agymosások és a különböző kínzások is. A filmben ebből a közegből szökik meg Maria, aki egy erdő-közepi kis házikóban talál nyugalomra 2 sertés társaságában, de a lány megroncsolt elméje hamar átveszi az irányítást a tudata alatt, így nem a konkrét megpróbáltatásoknak, hanem a horrorisztikus rémálmainak leszünk szemtanúi. A miniatűr papírmasékból és folyamatosan átfestett díszletekből készült stop-motion animáció végén pedig azért izgulhatunk, hogy vajon a gonosz keze vajon mindenhova elér-e.

(Futottak még: Monos, Kimondatlan szomorúság)

***

Ausztrália és Óceánia: The Nightingale (ország: Ausztrália)

Anno a Babadookra adott pozitív reakciók következtében kicsit érthetetlen, hogy Jennifer Kent új filmje hogyan tudott eltűnni az idei mezőnyben, ám a The Nightingale-t látva nyilvánvalóvá válik, hogy az ambíciók kiszélesedésével leginkább a potenciális nézőközönség köre szűkült be. A pszichológiai drámába és thrillerbe is belenyúló mozi nagyon sok mindenre vállalkozik: egy 1825-ös bosszúsztori formájában akarja egyidőben összehozni a fekete őslakosok és a kiszolgáltatott nők sorsközösségét. Kicsit ebbe is tört bele a rendezőnő bicskája, ugyanis nem sikerült makulátlanul végigvinnie a koncepcióját és viszonylag sokszor túlságosan leegyszerűsödtek a karakter ahhoz, hogy a film állításai ne csorbuljanak, ami legalább annyira problémás, mint a  mai észjárással megalkotott történelmi perspektíva. Ugyanakkor itt jön a 'de' és ez esetben ez egy elég nagy 'DE', hiszen Kent munkája joggal emelkedik az év legjobb műfaji filmes rendezései közé annak köszönhetően, hogy a nagyon markáns esztétikai elemek mellett a sztori még akkor is elementáris erővel visz magával, amikor éppen leül, és a cselekmény is olyan szintű kiszámíthatatlanságra épül, ami miatt aligha lankad a figyelmünk. Szinte lehetetlen, hogy egyes jelenetek ne kerítsenek totálisan a hatalmukba, így még ha egyes elemeiben tökéletlen is, a The Nightingale az év egyik leghatásosabb filmje, 

***

Afrika: Atlantique / Atlantics / Az Atlantiak (ország: Szenegál)

Az Atlantiak és Mati Diop már akkor történelmet írt, amikor a májusban megrendezett cannes-i filmfesztivál fődíjára jelölték, ugyanis eddig egy olyan alkalom sem volt a rendezvény történetében, amikor egy fekete női rendezőt ért volna ez a megtiszteltetés. A végül zsűri díjjal jutalmazott mozi egy olyan világba kalauzol el bennünket, ami nagyon távol áll tőlünk, mégis biztos kezekkel sikerült átadnia a szenegáli építőmunkások és környezetük drámáját. A több szálon futó cselekmény egye részei idővel gyönyörűen fonódnak össze egymással és a tartalmi mondanivalóval, vagyis azzal a kérdéskörrel, hogy az egyéni akarat, a lelki béke és a vágyálmok miképp jelenhetnek meg egy olyan térségben, ahol ezek a fogalmak gyakorlatilag megszűntek létezni. Annak ellenére, hogy a filmnek akadnak súlyozásbeli gondjait a fókusszal kapcsolatban, a gazdag érzelemvilág totálisan feledteti velünk mindezeket, emiatt pedig nyugodtan koncentrálhatunk arra, hogy a látottak mennyiben egyéni és mennyiben egy komplett közösség tragádiája.

(Futottak még: Rafiki, The Burial of Kojo)

***

Észak-Amerika: The Last Black Man in San Francisco (ország: Amerikai Egyesült Államok)

Ha csak egy 2019-es filmet kéne választani, ami mögött a legnagyobb szív volt, akkor gondolkodás nélkül a The Last Black Man in San Franciscot kell megemlíteni. Már csak azért is, mert minden bizonnyal Joe Talbot szerette idén leginkább a saját témáját, aki ezt a végtelen szeretetet és ragaszkodást átragasztotta miránk, nézőkre is. A san francisco-i rendező kendőzetlenül elmélkeldik a rokonszenves főhősén keresztül arról a városról, amit annak ellenére is mindvégig hazájának tekint, hogy az már régen kivetette őt magából. Az egykori szegényes kalifornai terület napjainkban már a tech nagyhatalmak és a jómódú "hipszterek" melegágya lett, minek következtében a társadalom is teljesen kicserélődött. De mit tehet ebben a közegben egy fiatal fekete srác, akinek ebben az átrendeződésben (kulturális) örökség gyanánt nem marad más hátra, mint az apja által épített klasszikus friscoi sorház, amire az első adandó alkalommal csap le a gazdag értelmiség? Talbot lehetne dühös, lehetne frusztrált, lehetne mérges és rendezhetett volna egy forrófejű, de teljesen legitim mozit társadalmi osztályokról, ám jobban tette, hogy az egyén szintjére vetítette rá a cselekményt, hiszen így rendkívül erős karakterdráma kelhetett életre, ami ráadásul épp a higgadtságával és körültekintő szemléletével tud katarzist kiváltani, és ahelyett, hogy a meglévő ellentétekre tenné a hangsúlyt, előbb inkább magába néz. (Teljes kritika)

(Futottak még: Házassági történet, Her Smell)

***

Európa: Eksztázis / Climax (ország: Franciaország)

Noha a The Nightingale esetében is jogos kiemelni a film által elért hatásfokot, de valójában egy olyan idei alkotás van, amely köröket ver e tekintetben minden vetélytársára, ez pedig nem más, mint az Eksztázis. Az igazi pofátlanság pedig az, hogy ehhez Gaspar Noé rendezőnek forgatókönyvre és profi színészekre sem volt szüksége, csupán egy extravagáns tánc csoportra, valamint némi halucinogén drogra. A parketten folyamatosan elszabaduló káosz tulajdonképpen minden idők egyik legjobb mozgóképes pokol ábrázolása, hiszen idővel a teljes kiszámíthatatlanság és a kétségbeesés lesz rajtunk is úrrá, megváltásért pedig hiába fohászkodunk - amikor már azt hinnénk, hogy idegeink és érzékszerveink 100%-os ostrom alá vannak helyezve, Noé még tovább pörgeti a művészi koncepcióját, gyakorlatilag már-már a teljes nézhetetlenségig, de ez kell ahhoz, hogy mi is átérezzünk valamit abból a kibírhatatlan mentális és fizikai fájdalomból, amit a szereplőinknek kell megtapasztalniuk. A teljes "élményhez" azonban elengedhetetlen a nagy mozivásznon szemlélni az eseményeket, ahol sehová sem menekülhet a tekintetünk és figyelmünk a terror elől. Épp emiatt van a leginkább létjogosultsága az elsőre öncélúnak tűnő Eksztázisnak, ugyanis megkoczátathatjuk, hogy ennél a filmnél még semmi sem használta ki jobban a mozi adottságait. (Teljes kritika)

(Futottak még: A kutyák nem viselnek nadrágot, Deerskin)

***

Ázsia: Long Day's Journey Into Night (ország: Kína)

Ami Gaspar Noénak a migrénes rohamokat okozó fényhasználat és repetitív zene, az Gan Binek a linearitást megtörő narratív húzások. Nála jobban nem sokan tudnak jelenleg érdekesebben elmesélni egy történetet és jobban szemléltetni egy emberben lezajló folyamatot, amit már néhány éve is bizonyított a Kaili Blues című debütfilmjével. Igazából valahol már az is nagy teljesítmény lett volna, ha idén sikerül megismételnie annak a teljesítményét, de a Long Day's Journey Into Night minden várakozást felülmúlóan pakolt rá még egy lapát zseniálitást a korábbi műre. Ezúttal nemcsak, hogy térben és időben veszünk el a cselekmény főhősével, hanem konkrétan a szereplő zavarodott elméjében ütközünk zsákutcákba. Hiába mondja el a film, hogy ne bízzunk meg benne, mert az nem a valóság, csupán képzelt valóság, hajlamosak vagyunk belekényelmesedni a lassú, kényelmes tempóban bemutatott visszaemlékezésekbe, miközben a melankolikus atmoszféra egyre inkább beterít minket. Gan Bi koncepciponálisan tompítja el az érdeklődésünket és figyelmünket, mint ahogy az egzisztenciális válságban szenvedő főszereplő is szépen lassan beleun a saját sanyarú emlékeibe, és inkább egy új filmet / új képzelt valóságot alkot magának, amibe már az álmok logikájával minden beleférhet. Mindehhez pedig olyan technikai bravúrok is társulnak, mint a 3D-ben leforgatott egy órás vágatlan jelenet, de ez már abszolút csak a jéghegy csúcsa, a Long Day's Journey Into Night enélkül is az év legösszetettebb, legjobban kidolgozott mozija lenne. (Teljes kritika)

(Futottak még: Élősködők, Asako I & II)